Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-21 / 101. szám

2 DELM AQYARORSZAO 1910 szeptember 21 mert ily túlzásokkal lejára tjük s hitelét rongáljuk. S még egy élesen kiszögellő különbség van a két miniszteri beszéd s a szatmári szónoklat között : a miniszteri beszédek igyekeznek ólét venni a társadalmi ellentéteknek. A szatmári beszéd osztálygy ülölet fölszitására alkalmas s osztályharcot prédikál. Amire szegény hazánknak épen nincs szüksége. Kainz meghalt. A német művészetnek nagy a gyásza: Kainz József színművész, a bécsi Burgtheater tagja, hosszú és kínos betegség után ma reggel öt óra harminc perckor meghalt. Betegsége régi keletű. Rendkívül erős szervezete azonban sokáig ellentállt a bajnak, ugy, hogy az orvosai, akik csak legutóbb ismerték föl a betegség öldöklő' természetét, remélték, hogy szervezete teljesen legyőzi majd a bajt. Az utóbbi hetekben állapota jobbra is fordult s hozzátartozói és barátai már csakugyan azt hitték, hogy a veszély elmúlt s legalább is nem imminens. Azonban az egyik konzíliumon kiderült minden kétséget kizárólag, hogy Kainz menthetetlenül elveszett, mert megállapították a rákbetegséget. A nagybeteg előtt azonban természetesen titkolták a dolgot s ő is reménykedve nézett jövendője elé s terveiről beszélt. Tegnap egyszerre elhagyta ereje és kollopszus állt be. Az orvosok minden reményről lemondtak. Egész éjjel tartott a tusa, amíg ma reggel félhat órakor megváltotta szenvedéseitől a halál. Kainz egyike volt a legnagyobb német művészeknek. Magyarországon, Mosonban született 1858-ban. A németajkú szülők nem gördítettek akadályt hajlamai elé, Bécsben lépett föl először 1873-ban és mindjárt nagy sikereket aratott. Bécsből több nagy német városban szerepelt, többek közt Münchenben, ahol a boldogtalan végezetü II. Lajus bajor király rendkívül megkedvelte. Majd a bécsi BUrgtheater örökös tagjának szerződtette s a legkülönbözőbb szerepekben ott aratta legnagyobb diadalait, Versenytársa volt a szintén magyar születésű Sonnenthalnak és Mitterwnrzernek. Az osztrákok igen büszkék voltak Kainzra is, aki a hősszerelmes szerepeken kívül a legkülönbözőbb más meg néhány utcai leány az én egész emlékezésem. Szerelem'? Ezt én nem ismertem. Lehet, hogy van. Aminthogy az is lehet, hogy boldog emberek is éltek körülöttem, mig én születésemtől mostanig csak nyögtem, loholtam, káromkodtam vagy imádkoztam, hogy forduljon jobbra a sorsom. Fehér leányokhoz én nem mertem közeledni. Féltem tőlük, hogy valamelyikükbe bele találok szeretni s akkor mi lesz velem ? Pedig hát mi lett volna? Az, hogy legalább boldog lettem volna egy napig, két napig; azután elmentem volna, mint ahogy most eimegyek. De akkor legalább a tavasz emlékével mehettem volna el, igy meg tavasz nélkül. Miért is kell meghalnom tavasz nélkül? Hiszen a tavaszhoz mindenkinek van joga; a legkoldusabbnak, a legnyomorultabbnak is! Ugy érzem, mintha a gyávaság akarna erőt venni rajtam. Félretolom a fegyvert és gondolkozom az elmulasztott tavaszról. Hátha várnék még? Hátba az az elmulasztott tavasz még visszajönne? Hiszen ezzel még tartozik nekem az isten! Hátha megadja a tartozását? Hátha ostobául futok a jövendő szép napok elől? Az isten igazságos. Nekem is részemnek kell még lenni a boldogságban. Ugy nőttem föl, mint sivár homokban a csenevész ákác; mint a harmat nélküli növény, mint valami elátkozott. Csak kínokban volt részem s én most követelem a boldogságomat. Meg fogok gyógyulni! Az isten csodát tesz szerepeket is játszott s mindig nagy volt, mint jellemfestő színész. Halálát az egész német művészet igen nagy megilletődéssel fogadta s mindenfelé nagy részvét nyilvánul. Lajos Viktor főherceg kalandja. (Saját tudósítónktól.) Kínos kalandja volt tegnapelőtt Lajos Viktor főhercegnek, a király fivérének. A főherceg, aki már évek óta a Salzburg mellett levő kleskeimi kastélyban kénytelen lakni, néha engedélyt kap nagyobb kirándulásokra is és egy ilyen kiráadulás alkalmával esett meg vele vasárnap a következő érdekes kaland. Lajos Viktor vasárnap reggel Bozenből automobilon Karerseebe akart menni ac&utánsa és soffőrje kíséretében. A Bozeuböl Karerseebe vezető ut azonban el van zárva automobilok számára, egyrészt, mert az ut nem aJkalmas a gépkocsizásra, másrészt, mert az ott»ni lakosság sehogysem tud megbarátkozni a»z automobilokkal. A főherceg, aki, ugylátszik, nem tudott erről a tilalomról, reggel elindult automobilján Bozenből. Alig ért a legközelebbi községbe, egy rendőr föltárlóstatta az automobilt. A főherceg azonual kiadta a parancsot a soffőrnek, hogy folytassa az utat. így jutott el az automobil a legközelebbi községbe, Welsenhofenbe. Itt azonban nagy meglepetés várt rá. A község határánál két nagy teherkocsi volt keresztbe állitva, a kocsikat, egy csomó paraszt állotta körül, akik teljeseu elzárták az utat. A parasztok kaszákkal, lapátokkal voltak fölfegyverkezve és az egjész ut ugy nézett ki, mintha barrikádokat emeltek volna a főherceg automobilja elé. Az ostromlók élén a község polgármestere állott, aki kijelentette a főherceg adjutánsának, hogy nem enged a községbe automobilt. Az adjutáms elmondta, hogy ez Lajos Viktor főberceg automobilja, de a polgármester hajthatatlan maradt. — Nekem az mindegy — mondotta a polgármester — hogy ki ül az automobilon. A császári fenségnek ép ugy meg kell tartani a törvényt, mint másnak. Az adjutáns telefonon a kerületi főnökhöz fordult, de onnan azt a választ kapta, hogy a polgármesternek joga van intézkedni. Az adjutáns most Bozenbe telefonált és onnan azután telefonhoz hivták a makacs polgármestert s meggyógyít; erős, egészséges leszek, dolgozni fogok tudni, állást kapok, nyugalmas tanári állást, ami mellett dolgozhatok magamnak, az irodalomnak, a halhatatlanságnak. Azután meg fogok szeretni valakit. Égjed es, tiszta, fehér leányt, aki a feleségem lesz s akit én fogok először megcsókolni. Hiszen anyámon kívül nem csókoltam meg eddig senkit! Mert azokat a céda teremtéseket, akikkel dolgom volt, utáltam megcsókolni. Most jönnek a csókok, a verőfény, a tavasz . . . S aztán egyszerre hallom az orvos szavát: — Délre kell menni, vagy elpatkol... Visszaroskadok az ágyamra, Köhögni kezdek és ajkam nedves lesz a forró, piros vértől. Mennyi vér! Irtózom tőle. Nem akarok több vért látni. Elengedem a tavaszt. Talán odafönt majd megtalálom. Odafönt a végtelen mezőkön, ahol talán őt is megtalálom, őt, akivel itt idelent nem volt találkozásom soha. Ót, a jó istent, akinek odafönt talán azért lesz rám gondja, mert itt idelent nem volt. Megyek, megyek, nem délre, de a végtelen mezőkre. A lámpám is kialvófélben! Jó éjszakát! Ha visszajöhetek onnan, eljövök hozzád s elmondom, mi van ott, ahová mentem .,. Azóta várom, de nem jön . megkérték, hogy kivételesen engedje át a fő. herceg automobilját. A polgármester a vállat vonogatta, tudatta a kérelmet a falu népével A parasztok ekkor sem akarták átengedni aj automobilt. Izgalmas jelenet következett. A polgármester az útban álló két szekeret elvi. tette, a parasztok lázongani kezdtek és vissza akarták tolni a szekereket. Egy öreg paraszt kiállott az útra és kiabálni kezdett: — Én egy öreg veterán vagyok hatvanhatból s azt hiszem, hogy a főhercegnek ép ugy kell tisztelni a törvényt, mint mindenki másnak. Nagynehezen lecsillapodott a lakosság és a, főhercegi automobil villámló kaszák sorfala között átrobogott a községen. Vitális-fogás. * A belügyminiszter kétezer koronát tűzött kl Vitális Imre fejére. Elhatároztam, hogy én leveszem onnét. Ennélfogva megirtam a szabómnak, hogy legyen egy napig türelemmel és kimentem a körútra Vitálist fogni. A szerencse azonnal kedvezett. Találtam egy embert, akire határozottan passzolt a személyleírás. Vörös volt, bricseszt hordott és a nyakában egy valódi Goerz-gukker csüngött. Lancaster-puska, nem volt ugyan nála, de talán bolond a betyár, hogy tökéletesen elárulja magát. Rögtön megszólítottam: — Alászolgája, Vitális ur! — Kérem, én Weisz vagyok. — Hova megy, kedves Vitális ur? — Ismételten kijelentem önnek, hogy Weisz vagyok és vitális érdekem, hogy tíz perc múlva kint legyek a lóversenyen. Mindjárt kezdődik az első futam és nekem van egy jó tippem. Ha nem enged, lelövöm. Kétezer koronát mindig megér az életem, tehát futni hagytam. Elvégre, miért ő legyen az a Vitális? Hiszen annyi vörös ember van a vi. lágon. Itt azonban egy ötíetem támadt. Csak nem bolond az a Vitális és nem az eredeti formájában járkál az emberek között! Bizonyára elmaszkirozta magát és pedig lehetőleg a személyleirással ellenkező módon. A személyleirás ezt mondja: Vitális egy kicsi, vörös legény, aki bricseszt, Goerz-gukkert és Lancaster-puskát hord. Minthogy elmaszkirozta magát, egész könnyű lesz megtalálni. A szerencse megint kedvezett. Jött egy hosszú, vállas, fekete fiatalember, akinél nem volt gukker, azonkívül nem járt bricseszben. — Ez Vitális ! — ordítottam kitörő örömmé} és megráztam a kezét: — Alászolgája Vitális ur! Hová tetszik menni? Az idegen kedélyesen pofonvágott. — Menjen a fenébe, kis örült — mondta jóakarattal az idegen, — mert bevitetem a Lipótmezőre. Nyilván ez sem volt az, de még nem adtam föl minden reményt. Benéztem egy kávébázba( abol egy ur borzasztóan lármázott egy másik feketeruhás úrral: — Rabló, betyár, csirkefogó! — üvöltötte torkaszakadtából és nekem megdobbant a szivem. Beugrottam a kávéházba és vállon ragadtam a feketeruhást. — Vitális Imre ! — kiáltottam lelkesen és legnagyobb örömömre az idegen ur is helyeselt. — Az ! Vitális Imre ! Huszonnégy krajcárt számítani egy kávéért! Vitális, Vitális ! Most megtaláltam Vitális Imrét, de nem jöhetek el a kávéházból, mert a feketeruhást fcsak este hét órakor váltják föl. Azonkívül pedig cechet is csináltam és nem tudom addig kifizetni, amíg a belügyminisztériumból megnem kapom a kétezer koronát. 17itimo.