Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-21 / 101. szám

7910. 1, évfolyam, 101. szám Szerda, szeptember á1 flízpc. szerkesztőst és Kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. szám i—i Budapesti szerkesztőség és Kiadóhivatal IV., C3 Városház-utca 3. szám i—i ELŐFIZETÉS! AR SZEGEDEN! egész évre . R 24 — félévre . . , R 12' negyedévre . R 6— egy hónapra « TEgyes síáih ára 10 fillér ELOFIZETESI ÍR VIDÉKÉN: egész évre . R 28— félévre . . . R 14 — negyedévre . R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=i Riadóhivatal 339 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség ielefon-szima 128—13 Különbségek. Két miniszteri beszéd hangzott el és egy ellenzéki pártvezér agitált a választói reform mellett. Mind a liárom a maga ( nemében érdekes beszéd, megérdemli, hogy e helyen foglalkozzunk velük. A bányász-kongresszuson a kereskedelmi miniszter képviselte a kormányt. S tegyük mindjárt hozzá: a nemzeti illünk a kormányának politikáját és törekvéseit méltóképen képviselte. Rövid beszédében tömören, úgyszólván pár sádba foglalta össze a kormány közgázdáságí célját: a nemzeti erők gyarapítását, céltudatos és hatalmas iparfejlesztéssel. Amikor a kőszénfogyasztás rohamosan fog emelkedni; amikor a vas- és fémipar merész szárnycsapással föllendül; s amikor hozzájuk társul a teksztilipar nem remélt féjlődése: akkor köszönt uj korszak Magyarországra. Kiapadhatatlan, gazdag és változatos források nyílnak meg abban a pillanatban anyagi téren. Széchenyi István álma az erős, gazdag, viruló nemzetről akkor kezd majd testet ölteni. Az anyagi fejlődéssel párhuzamosan kéli haladni a kultura terjedésének. A társadalom erkölcsi oszlopainak egyidöben kell fölépülni az anyagi függetlenség kőpilléreivel. Az uj győri kultúrintézmények megnyitásán a kormánynak egy másik illusztris tagja jelent meg, rövid, de annál nemesebb tartalmú beszéddel téve hitvallást a kultura iránt érzett lángoló szeretetéről s politikájának némely alapgondolatáról. Uj papnevelő-intézetet, egy középiskolai és egy tanitóképzőintézeti internátust nyit meg, a győri társadalom szine-javának jelenlétében. Zichy János azt kívánta a papnevelőnek, hogy az ne csak az élő hitnek, hanem a komoly tudománynak is csarnoka legyen. Mert nemcsak a hitnek erejével, de egyszersmint a tudásnak modem fegyvereivel kell hárcbá iiidulni a lelkészek uj némzédékének, ha győzni akarnak az emberiség százféle ősi ellenségén. A vallás és a tudomány e harmonikus egybefoglalása ellen kinek lehet kifogása? A hitetlen tudománynak egyrészt s a tudománytalan vallási fanatizmusnak másrészt. Tudományt és vallást a mai korban már nem szükséges egymásra uszítani. Mind a kettőre szüksége van a küzdő emberiségnek, mert hit nélkül ép oly állattá válik, mint a tudatlanság elmaradottsága által. Államférfi, aki a vallást ős a tudományt egyráásra uszította, még nagy, nemzeti létükben biztosított népeknél is lejtőre vitte az államot. Gyönge, belső ellentétektől szétszaggatott nép fejlődésére nézve pedig egyenesen végzetessé válnék, ha — amelyeknek tiszta, nemes lángjait egyesíteni kell, hogy meszszire bevilágítsák a haladó és szenvedő emberiség útját, — a tudományt a hitnek fegyvereivel s a hitet a tudomány fegyvereivel sebeznék meg. A két miniszter e rövid nyilatkozataiból is, a viszonyokkal, a meglévő erőkkel, a kivihetőséggel számoló, okos és reális politika körvonalai bontakoznak ki, szemben az ellenzéki negációval s a jól végig nem gondolt merész jelszavakkal. Szatrtiáron például, a választói ligá ülésén, — bár egy hagymultü és gyakorlati érzékű politikus szájából, — olyan nyilatkozatok estek, amelyeket sző nélkül hagyni alig lehetséges. Főleg abbói a szempontból, mert a kormány reális válásztójogi politikájával szemben, egy levegőben járó holdvilágpoézisnak a benyomását teszik. Mi is akarjuk a választói jog gyökeres reformját. A kormány — tudjuk többrendbeli nyilatkozatából — az általános választői jog elvi alapján áll, a domináló nemzeti érdekek megóvásának kötelezettsége mellett. A szatmári beszéd ellenben az általános, egyenlő, községenként! titkos választójog mellett csinál hangulatot. S ez még nem volna baj; de egyenesen a politikai kuruzslásnak a mellékízével. Minden bajunkra, minden nyomoruságunkra, nemzeti életünk minden fogyatkozásáraegyetlen csalhatatlan orvosszert ismer: az általánost, az egyenlőt, a községenkintit és a titkosat. Szerintünk ez nagy túlzás s ily nagy túlzásnak keserű kiábrándulás szokott a nyomában járni. A választói jog reformját arkánumnak, univerzális csodaszernek föitüntetni nem volna szabad. Letört a célnál. Irta Vértesy Gyula. Legjobb tanuló volt az osztályunkban. Érettségi után az egyetemre jött föl ő is. Bölcsésznek iratkozott be. Iszonyúan nyomoroghatott, mert néha kifakadt: — A jó isten nem lehet olyan rossz, hogy engem teljesen elhagyjon. Csak erőm legyen addig kitartani, mig ő jó lesz hozzám. Csakhogy az ereje nagyon kevés volt. S az a kevés is mintha napról-napra hagyogatta volna el. A nyomorgás, a késhegyig menő küzdelem a mindennapi kenyérért, a megfeszített tanulás, hihetetlen gyorsasággal emésztette föl benne az életerőt. Csak a lelke maradt erősnek mindvégig. Valahányszor találkoztam a szegény fiúval, mindig csodálat fogott el iránta, aki gyönge testén, hatalmas lelkével uralkodva, lankadatlanul vívta a harcok két legnagyobb ját, a h arcot a megélhetésért és a harcot a dicsőségért. Mennyit és milyen lelkesedéssel tudott beszélni a terveiről! — Csak letegyem a tanári vizsgát, meg a doktorátust! Hozzákezdek a nagy munkához! De így nem lehet; nappal komisz nebulókat tanítani, egyetemre járni, tanulni, eJjel meg korrektoroskodni, hogy legyen kenyérre, meg ruhára valóm! így nem lehet, űe.majd akkor, ha állásba jutok! Es aem jutott soha. Öngyilkos lett! Olvastam az utolsó levelét, melynek utolsósorán talán még nedves volt a tinta, mikor már az ő porhüvelyéből kiszállt a lélek. . . . Leteszem a fegyvert. Legyőzött az élet. Letörtem a cél előtt. Meghalok tavasz nélkül, nyár nélkül. Nekem csak télben volt részem. Az én tavaszomat a sors elsikkasztotta. Mikor egy kis napfényhez juthatnék, el kell mennem. El, az örök sötétbe. Vakondok maradok életem végső percéig. A sötétséget podig már meguntam. S egyébben eddig nem volt részem, ezután se lenne. Csak mintha most szállna rám valami fehér fény onnan felülről, mikor indulok ki a földi sötétből az örök világosságba. Honnan jön ez a fény? Talán az Ur országából, ahova oda kell jutnom, mert az az ország a tűrőké, szenvedőké és szenvedett-e, tűrt-e valaki többet, mint én ? Holnap avattak volna doktorrá, de én már a fölavatásra nem megyek el. Telekes István filbzopter fölavatás nélkül kerül a koporsóba. Holnap már én nem leszek s igy nem lesz kit fölavatni. A vizsgák előtt végtelen gyöngeség fogott el. Te is mindig figyelmeztettél, hogy ne tanuljak annyit, de azt hittem, kibírom. Azonban nem birtam. Az utolsó vizsga után betámolyogtam a klinikára. A tanár kurtán bánt el velem: — Le délre! Ha tavaszig itt marad, elpatkol. Mikor meghallottam a halálos ítéletemet,— hiszen halálos, mert miből mehettem volna ón le a-Riviérára — még csak nem Is estem kétségbe. Hát vége van mindennek ! S egyszerre csodás nyugalommal bontakozott ki lelkemben a halál. gondolata. Nem a lassú halálé, de a hirtelen halálé, mely minden pillanatban rendelkezésére áll mindenkinek, akinek már nincs itt mit keresni. Elindulok még messzebb útra, mint ahová a doktor küldött. Nem délre ugyan, hanem hidegebb tájak felé, hanem ezt a hideget már nem fogom éi-ezni. Pihenni fogok. Végre kipihenhetem magamat. Hiszen olyan fáradt vagyok, ügy vágyik a testem, lelkem egy kis pihenőre. Nem is csoda. Talán mióta élek, nem pihenhettem ki magam becsületesen. Dolgoztam, tanultam, verejtékeztem, szaladtam a kenyér után, a tudomány után. Olyan voltam kezdettől fogva, mint az az agyonhajszolt kuvasz kutya, akit a gazdája is kerget, meg az utcagyerekek is s aki akkor nyugszik meg végre, mikor a sintér a nyakába akasztja a drótkarikát. Az én sintérem még halasztást adott, de én nem kérek a kegyelméből. Legfőképen persze azért nem kérek, mert most már nem tudnék futni se a kenyér után, se a dicsőség után. Se dolgozni, se kenyeret keresni nem tudnók, hát nem élhetek tovább. Lámpám sugara végigsiklik a takarón. A fehér takarón: az egyetlen dolgon, ami ebben a szűk, piszkos kis szobácskában fehér. Fehér szin! Ártatlan, tiszta leányok színe; olyan leányoké, aminőket én nem ismertem soha, mert se időm, se bátorságom nem volt a megismerésükre. Egy pár céda szolgáló,