Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-18 / 99. szám

1910 szeptember 18 DÉLMAGYARORSZAG 17 A házasság és az asszonyok. (Milyet feleséget /.eres ma a férfi.— Mit tanuljanak a leányok, — A családi élet megvetése.— Élettárs és vetélytárs.) A házasság és az asszonyok cimii könyvnek egy olyan asszony a szerzője, aki nem feminista ugyan, de azért természetszerűleg szereti legalább is annyira nemét, mint amilyen fanatikus hívei a női egyenjogúsításnak tt feminista harcos asszonyok. A könyv, amely nemrégiben jelent meg a német könyvpiacon, mintegy válaszul kíván szolgálni az erős nőellenes áramlatra, amely most Németországban felszínre vergődött, de egyúttal olyan kijelentéseket is tartalmaz, amelyek viszont a feminista mozgalmakat ítélik el. Az asszony legyen müveit, tudjon annyit, mint a férfi, de azért ne keresse, mert nem is keresheti élethivatását másutt, mint a házasságban. Arra pedig különösen nagyon vigyázzon az asszony, hogy solia se legyen több a férfinél, mert abban a pillanatban elveszti azt a varázserőt, melyet most az eró'sebb nemre gyakorol. A férfiak szívesen látják oldalukon a müveit asszonyt, de csak akkor, ha műveltségével, tudásával nem főzi le őket. Szeretik, ha az asszony tud, de egyetlen férfi sem Játja szívesen, ha a felesége többet tud, mint ő, ha az asszony vezet. Szinte lehetetlen, mert természetellenes az — úgymond a női szerző — hogy a nő mindenben egyenlő legyen a férfival. De viszont az is bizonyos, hogy a férfi nem elégszik meg azzal, hogy felesége a háztartását vezesse és gyermekeit nevelje az aszszony, de megkívánja azt is, hogy valóságos élettársa legyen, aki vele együtt örül és busul, környezetét kedvessé teszi és a női szellem találékonyságával, ragyogásával a mindennapos élet unalmát elűzi, az életet széppé teszi. A legfontosabb tehát az, hogy a leányokat ugy tanítsuk, hogy tudjanak mindent, de tudják egyúttal tudásukat akként felhasználni, hogy azzal maguknak is, élettársuknak is boldog családi életet teremtsenek. Arra sohase tanítsuk a leányokat, hogy törekedjenek függetlenségre, mert minden ujabb lépés a női függetlenség felé egyúttal ugyanannyira való távolodását jelenti a férfitől. Az egyetlen függetlenség, amire a leányokat meg kell tanítani, az legyen, hogy ne legyenek gyávák, gyámoltalanok, tudjanak szükség esetén a saját lábukon is megállani és ne essenek kétségbe az élet apró kellemetlenségei fölött. De elsősorban tanítsuk meg a leányokat arra, miképen kell majdan családi tűzhelyüket kedvessé, otthonossá tenni. Az asszonynak ugy kell vezetnie a háztartását, hogy a férj szentül meg legyen győződve, hogy sehol olyan jól nem érezheti magát, mint otthon. Bizony ez nem könnyű feladat, de az okos asszonynak, aki tudja, érzi, mi az asszony igazi hivatása, nem is nehéz. A leányok tanításánál tehát egyaránt kell ügyelnünk arra. hogy belőlük szellemes, művelt, okos asszonyt neveljünk, mint arra, hogy kitűnően értsenek a háztartás vezetéséhez, mert a férfiak feleségükben mindkettőt keresik. A nők kiművelésénél első sorban arra vigyázzanak a leányok nevelői, hogy ne vezesse a leányokat tudásuk a családi élet Megvetésére. A feministáknak éppen az a legnagyobb hibájuk, hogy ők a nőt a családi •'léten kívül akarják függetleníteni. Már Pedig ez igazán nem válnék soha a nők javára, eltekintve attól, hogy magának a társadalomnak is pusztulására vezetne. A nő hivatása a feleség és anya szerepe, arra kell tehát a leányokat nevelni, hogy ebben a szerepükben legyenek tanultak, szellemesek, okosak és szeressék azt a családi életet, amelynek ők a természet által hivatott fenntartói. Veszedelmes dolog az. ha a nőt teljesen föl akarjuk szabadítani a férfitől, nemcsak azért, mert az természetellenes, mert a nő természeténél fogva rászorul — még ha a legerősebb is, — a férfi gyámolitására, de azért is, mert magának a társadalomnak szilárd alapjait rendíti meg az, aki a nőt arra oktatja, hogy vetélytársa és ne élettársa legyen a férfinek. № Szerelmesek. Irta Gerard d'Houville. — Mire gondol? — kérdezte tőlem hirtelen felém fordulva; szinte elpirultam égő tekintete alatt. Ügyetlenül feleltein: — A Romeo és Júlia bus szerelmére. — Romeo és Júlia ... — tűnődött halkan Lucienne. — Én máskép tudom a haláluk történetét . . . Nagyon régen volt, mikor ezt nekem elbeszélték. — Emlékszik még reá ? — Hogyne. Veronában voltam. Éppen akkor kötöttem életemet az Armand de P... éhez ... A legrettenetesebb dolgot követtem el, amit nő megtehet: Szakítani a társasággal, a családdal és . . . mindenekfölött . . . gyermekeimmel. Egyszerre éreztem a megelégedést azon, hogy meg mertem tenni, amit a szenvedély szabott kötelességemül és az elválás gyötrelmeit. Elgyengültem, lesoványodtam. Életem legkisebb eseményei is eltörölhetetlenül lelkemben maradtak. Talán épen ez az oka, hogy olyan jól emlékszem a Júlia történetére, amit egy öreg angol beszélt el nekem. . . . Egy pillanatra behunyta szép szemeit, mintha mult idők lángját akarná elrejteni. Meglepett az az őszinte és nyugodt modor, amelylyel erről a nehéz és zavart időről beszélt. De már ismét megszólalt: — Előttem áll a hotel, amelybe szálltunk és az én szobám. Az Adigera nyílt. Jól hallottam a sárgás folyó örökös zuhogását. Különösen jól emlékszem az esős reggelre; kinyitottam az ablakom, egynehány csepp a nyakamra hullott. Armandot néhány nap óta igen terhes üzleti levelezés foglalta le. Néha, hogy békében dolgozhasson, elmentem sétálni a Guisti-kertbe, ahol ő meg szokott keresni. Ön jól ismeri azt a gyönyörű kertet, emlékszik százados ciprusaira és szinte lángoló zsályáira. Az egyik fasorban, ahol boldog és melankolikus gondolatokkal sétáltam, egy öreg angolt láttam. Olvasott, de abbanhagyta az olvasást, hogy engem nézhessen. Fiatal voltam és szép: az életem nagy fordulása csak megszépített. A nézésem még tele volt azzal, hogy mertem szeretni és a szerelmeknek engedelmeskedni. Az emberek mindig rokonszenvvel és érdeklődéssel fordultak utánam, még inkább, mint csodálattal vagy vágyódással. Mme de P . . . kissé fáradt mosolylyal igazított meg homlokán egy fehér fürtöt: — Bár megszoktam, hogy nézzenek, de meglepett az öreg angol átható nézése. Fölemelkedett, utánam jött a ciprusok árnyékában és egész természetesen megszólalt: — Ön Júliához hasonlít. Szó nélkül haladtam tovább. De ő karomra tette csontos, erős kezét és nagyon gyöngéden, nagyon szomorúan beszélt tovább : — Aki Júliához hasonlít, nagyon korán fog meghalni. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Különös ellenséges indulattal néztem rá. De nagyon jónak, nagyon szomorúnak és egy kicsit titokzatosnak látszott. — Tudja-e ön, — folytatta tovább — tudja-e a Júlia halálának igazi történetét? Ugy-e nem? Elmondom önnek, de ne mondja tovább. Az igazság az, hogy a szerelmesek egymásra találtak és együtt élhettek volna örökké. Romeo eljutott a .Júlia sírjához, nem vette észre senki. Egy kis üveg méreg volt nála, mert hátha halott Júlia. De Julía, már fölébredt lethargikus álmából és fehérbe öltözve, eléje tárta karját. Végre! Szerethették egymást és eltávozhattak együtt I üe oly boldogok voltak, hogy egymást láthatták, a hold oly édesen szórta rájuk ezüst sugarait és a fekete ciprusok között oly bájosan csattogatott a fülemüle, hogy a szerelmesek reggelig ott maradtak a holtak tanyáján. A Romeo lámpása elaludt és a hold leszállott az égről. Lelküket földöntúli boldogság szállotta meg. Elfeledkeztek a földiekről és boldogságuk oly teljes volt, hogy nem tudták, vájjon ólnek-e még. De eljött a pirkadás és a hajnal; s amint meglátták egymás arcát, meglepődve tűnődtek el. Itt az ideje, hogy elmeneküljenek, hogy visszatérjenek az életbe, hogy küzdjenek, veszekedjenek az emberekkel és ki tudja? — később talán egymással is. Soká, soká tűnődtek ... Es észrevették, hogy egyedül vannak a holtak közt. Nem beszéltek ; arcukat könycseppek szántották végig. Romeo elővette a mérget; előbb ő ivott egy kicsit és szájából itatta meg szerelmesét, — igy ürítették ki csöppenkint az üveget. Es kilehelték lelküket, némán, ajk az ajkon. Tudták, hogy ez az éjjel minden örömet, minden gyönyört föltárt előttük, tudták, hogy szerelmük sohasem lesz olyan hatalmas, olyan gyöngéd» szép és isteni. És mint az okos gyermekek, boldogan akartak elaludni örökre. — így halt meg Romeo és Júlia. Az öreg angol megemelte kalapját és lassú léptekkel távozott. Majd visszajött sietve ós ezt súgta: — Kívánjuk, madame, hogy így haljanak meg az igazi szerelmesek. S eltávozott. Képzelheti barátom, hogy amikor Armand értem jött, szemem még könyekkel volt tele ... Elhallgatott. — Szeretem a történetét, Lucienne, — szóltam. — De jusson eszébe, hogy néhány év múlva egy más nemzetbeli ifjú a Philemon és Baucis történetét mondta el . . . Nem folytathattam. Kinyílt a páholyajtó; Armand de P . . . jött be, aki elszívta cigarettáját, hogy leüljön közénk. — Mit gondol Lucienne, — mondta, — mit vacsorázzunk? Ez a zene nagyon kevéssé táplál és az ócska szerelmes történetek engem halálosan untatnak . . . Luciennere néztem, szép szeme, mint valaha Giusti kertjében, könyben úszott . . .