Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-18 / 99. szám

1910. I. évfolyam, S9. szam. Vasárnap, szeptember 18 fiJzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, a Korona-utca 15. szám c=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., C3 Városház-utca 3. szám c=j ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12-negyedévre. R 6— egy hónapra R VEgyes szám ára 10 Hllér ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre. R V— egy hónapra R 2*40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 c=i Riadóhivatal 331 interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma <28—12 Horvát ügyek. Akik azt hitték, hogy a horvátországi uj párta'akulás és az ezzel egyidejűleg kidolgozott uj program alapján gyors tempóban meg fog indulni a helyzet kialakulása, azoknak az azóta lefolyt több mint egy heti idő érzékeny csalódást hozott. Csak a dolgok föfiUetes szemlélőjére — és ilyen nagy számmal akadt a magyar sajtóbán is •— tehette az a program azt a benyomást, hogy ime a különböző horvát frakciók egy párttá való tömörítésére megtalálták végre a politikai alapot. Valójában ugy áll a dolog, hogy a horvát-szerb koalíció — nehogy egy más, sokkal triviálisabb képletet alkalmazzunk — csak azért nyilvánította önmagát halottnak, hogy uj név alatt a régi jelszavakkal és a régi törekvésekkel föltámadjon. Maga a bán, akiről még ellenségei is elismerik, hogy ő a mai Horvátország legélesebb szemű politikusa, elsőnek hangsúlyozta az uj programnak a kialakulás szempontjából A^aló hasznavehetetlenségét. Amint annak idején jelentettük, a bán, bárha nem is ilyen éles szavakkal, de félre nem érthetően reámutatott az uj pártalakulás programtervezetének arra a két főhibájára, mely miatt ő azt a kibontakozási tárgyalások alapjául el nem fogadhatja. A koalícióban egyesítve volt horvát pártcsoportok ugyanis viszszamentek egy olyan'álláspontra, mely ma már csak a közjogi akadékoskodásnak szolgálhat eszközéül, mert az azóta lefolyt évtizedek a békés megértést kereső őszinte és reális politikusok számára egészen uj helyzetet teremtettek. Az uj párttá fuzionált horvát koalíciós csoportoknak tehát az uj alakulásban is első dolguk volt fölkapni a régi vesszőparipára, amidőn egyrészt teljesen ignorálták Horvát- és Szlavonországnak a magyar szentkorona országai kötelékébe való tartozandóságát és Horvátország állami önállóságát hangoztatták, másrészt arról beszéltek, hogy törekedni fognak a horvátokat és szerbeket a habsburgí monarchiában egyesíteni, ami ugyancsak rögtön kihívta nemcsak a magyar közvéleménynek, de magának a bánnak is legélesebb kritikáját. Az utóbbi sietett kijelenteni, hogy Szent István koronája jogainak ilyen ehnellőzőse nem lehet benne egy kormányképességre aspiráló horvát párt programjában. Mindezeket csak azért idézzük vissza az olA^asó emlékezetébe, hogy teljes képet adhassunk a horvát viszonyok mai állapotáról. Cgy látszik, maga a megvedlett koalíció, mely különben változatlanul megtartotta zágrábi központi szervezetét s a régi vezérekből alakította meg az elnökséget, maga is érezte, hogy aligha fogja a közvéleményt és különösen a bánt valódi céljai felől megtéveszteni. Sem nevet nem adott az uj alakulásnak, sem semmiféle olyan lépést nem tett, mely elárulná, hogy az uj párt magát a helyzet urának tekinti. Vannak a Dráváninnen és tul politikusok nagy számmal, akik azt hiszik, hogy az egykor oly harcias koalíció vezérei nem akartak olyan simán behódolni a bánnak s ezt a nagyhorvátizü programot csak azért rótták össze, hogy a választásokon győzedelmeskedjenek, de azzal az utógondolattal, hogy a mandátumok birtokában készek lesznek a megegyezésre. Supilo minapi önleieplezése, hogy a koalíciós magyar kormánnyal való tárgyalásokon is mindig volt a horvátoknak valamilyen utógondolatuk, — némi tápot ad ennek a föltevésnek. De a bán nyilt, férfias és mindenképen korrekt állásfoglalása azt mutatja, hogy a kétszinüség és a furfang politikájának Horvátországban épugy befellegzett, mint Magyarországon. Nem is hisszük, hogy Tuskánok és Lorkovicsék, akik a fúzió után is megtartották a vezetést, ilyen naiv eszközök győzelmében bíznának. Mi inkább vagyunk hajlandók ezt az egész teátrális fölvonulást a végnapjait közeledni látó csapat utolsó kirohanásának tekinteni. Hogy ők maguk sem bíznak vállalkozásuk sikerében, mutatja legújabb határozatuk, melylyel elfogadták az önA régi szegedi nép tolikuliusza a darumadárra!. Irta Lakatos Károly. Sokféle „kultusz" járta már nálunk s a többek közt volt tollkultusz is a buckás világ tájain amit akkoriban, a régiségben, „módi" szóval jelölt meg a magyar szójárás. A módi-ból aztán „divat" lett, mely időhaladtával ismét a magasabb stilu „kultusszá" vedlett által, melynek idegen káprázata leperzselé szárnyát a „módi" minden nemzeti eredetiségének, fölszivta az „ösi jelleget" s kivetkőztetett bennünket még nemzeti öltönyünkből is. A tollaskalap sutba került; ezüstsarkantyuinkat „cifra metélt" tészta gyártására használták asszonyaink; a tollat pedig pipaszár takarítására használta föl a kuruci magyarság, mert ne adj isten, hogy meglátta volna a „nimöt" s e néven „rebellt" vagy „pegyárt" sejtett volna bennünk ! . . . Világostól Deák Ferencig tehát nemcsak a sarkantyús csizmának, de a tollnak is „Kittek" . , . Szóval, a toll „szörnyen tilos" vaiami Vala, akár analfabéta viszonylott vele, akár lateiner hódolt vele az ideáljának, mert kalap mellett viselni körülbelül „főbenjáró" cselekedetnek tekintetett . . . így hát a régi „módit" a régi nótázásokkal együtt lassacskán majdhogy el nem felejtettük; ellenkezőleg nagyokat hallgattunk s förtelmes fa-:ék-kalapot; „kürtöt" huztunk a fejünkre, hogy kedvére kigőzölöghesse alatta magát a visszatartott kuruci indulat . . . Egyéb testi ruházatunk is aféle „gyüttmönt" irányzatúvá vedlött által, nehogy „vaditsa" a nimötöt ez is. tízóval, ekkor virított ki a hirös magyar „lojalitás" eredendő biine, melynek filozófiai hátterében azonban letörölhetetlen hieroglifákkal volt odarögzítve az az érett politikai fölfogás, mely szerint „az ördögnek is gyertyát kell gyújtani néha", ha célszerűnek mutatkozik a létérdek szempontjából egy kis ravaszkodás . . . Tötte is a szegedi magyar. Olyan plundrát húzott a testére, amely panlalló-nadrágnak ugyan tisztára bevált volna, hacsak vitézkö. tóssel ós gombos „slinglikkel" nem hányta volna ki a mestöre — s amelyet a szegedi nép „pisli ungris, pisli tajcs"'nak nevezett el; a hozzávaló kurtaszáru kölyökcsizma pedig a „stibli" névre hallgatott. Persze, a kürtő-kalap mellé nem pászol a tollféle ; azért is nem hordták tehát, de lehetett ennek más oka is. Régente ugyanis a gyász jele volt, avagy pedig cselédsort jelöntött a tollnélküliség ... Az bizonyos, hogy egy kis analógia-féle volt is a dologban ... no meg aztán a „lojalitás" is ott settenkedett a „kürtő" körül, ha nem is bent a szivekben . . . Különben, mint mondám, akkoriban a tisztösséges kalapviselet is nélkülözni volt kénytelen a tollas díszítést, noha pedig buckái följogás szerint a „dalilegény" akkoriban csak tollal volt „egész embör", „nyalka gavallér", aki után „bolondultak a leányok". Toll nélkül a legszebb „pántlikás kalap" is csak olykép vötte ki magát a régi fölfogásban, mint a „töltött káposzta füstölt hus nélkül". — Csak „tollal pötyke a legény" —ugy tartotta a leányféle is, ugy az uri soron, mint a paraszti renden levők. — És azután urnák is, parasztnak is meg volt a maga tollfajtája. „Kolcsag" : nemest vagy úrfélét jelölt. A régiségben kelecsen vagy sastoll volt a vitézi renden levőknek a fövegdisze ; míg a parasztiak a darutollat hordták ; csak a cselédféle meg a betyár tűzött ki „árvalányhajat" a fövege mellé ; ellenben a kanászféle rozmaring-szállal pötykélkedett ünnepnapokon a csárdai X-lábu asztalok mellett. Darutollon, bakcsó-kontyon kiviil másfélét a szegedi legénysorban lévők nem igen hordtak ; „kolcsagot" épen nem, mert „azt csak az uri renden lévők viselhették". Erre törvény is volt. De nem is igen tartották nagyra a nép fiai a hirös „kótyagmadarat"; — a tolla után azonban esenkedett a halász és pákászféle a Tisza hosszában mindenütt, de csak azért, hogy „jó pénz" (tudniillik nem Kossuth-bankó) üsse a markukat érte, mert jó ára volt a „kolcsagtollnak". Egy „szép búkor kolcsag" hatszáz „máriást" is megért, kivált a „soprüsse", amely állítólag a régi kócsagok testén „röfhosszura" is megnövekedett (V). Az uri rend viszont a darutollat becsülte le. csak amíg sisakot hordtak, tüzködtek amellé „ilyes tollakat" is néha, de csak ha szépen volt fehérítve, mert a fehér toll volt főleg az „uri elegányosság" eszményi jelzője. A színes