Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-10 / 92. szám

fgiO. f. évfolyam, 92. szám. Szombat, szeptember 10 flőzpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ej Korona-utca 15. szám cra Sadapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ,—i Városház-utca 3. szám o ELŐFIZETÉSI flR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'negyedévre. R 6— egy hónapra R 2'Egyes szám ára to fillér ELOFIZETESI AR VIDEREN: egész évre . R 28'— félévre . . . R negyedévre . R 7'— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 14-— 2 40 TELEFON-SZAM: Szerkesztőség S35 r—i Riadóhivatal S39 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Erzsébet A tragikus események évfordulója alkalmával mindig fölujulnak bántó, szomorú érzéseink, a megrázó genfi szerencsétlenségnek pedig kétszeresen lesújtó még az emléke is. Erzsébet királyné legendás, hótiszta alakja ma tizenkét éve dicsőült meg. Véres áldozatává vált egy véres eszme fanatizmusának. Az anarchista eszmék őrült gyilokja épen őt ölte meg, aki megtestesülése volt a szelídségnek, a jóságnak és a szeretetnek. Azok között az országok között, amelyeken a Habsburgok uralkodnak, egyetlenegy sem érezhette át annyira a szörnyű veszteséget, mint a magyar állam népe. A mi kegyeletünk örökkig őrizni fogja Erzsébet királyné emlékét, gyönyörű, tartalmas külsőségekben jut kifejezésre és minden esztendőben, ha elérkezik szeptember tizedike, újra és újra megüljük a nagy fejedelemasszony gyászünnepét. Történelmi dokumentumok tanúskodnak arról, hogy Erzsébet királyné menynyire szerette a magyar nemzetet. Valósággal anyja volt ő az itt küzködőszenvedő huszmilliónyi népnek. Huszmilliónyi tömeg anyja, ennél nagyobb, szentebb hivatást csak kiváltságos aszszonynak adhat a sors. Erzsébet királyné megfelelt mindenben ennek az isteni küldetésnek. Nemes életének minden megnyilatkozása a meleg érzések, a szeretet gyümölcse volt. Hiszen Elmúlt a temetés. Irta Ady Endre. Harminc éves volt, egy évvel előbb temette el nagyszerű feleségét s most egy kis koporsóra borult rá sírás nélkül Enyingi Sándor. E kis koporsóba Enyingi Györgyike halott testecskéjét zárták: Enyingi Sándor egyetlen kis gyermekét, ki elkívánkozott édesanyja után. Enyingi Sándor nem sírt, mert nem tudott s mert inkább meghalt volna, hogysem őt itt százan és százan sirni lássák. A nagyobb vidéki város, melyből épen elkészülőben volt, összegyűlt a Györgyike temetésén, hogy egyszerre gyászoljon is, szórakozzon is, búcsúzzon is. A pap, kálvinista pap, szép palástos, öles, őszes férfi, olyan beszédet akart tartani, melyet évekig is emlegessenek. „Az Ur, akit akkor sem szabad vádolnunk, amikor szörnyű és nekünk érthetetlen csapásokat bocsát reánk, megpróbálta ismét Enyingi Sándort. Most egy éve, hogy eltemettük a leánykája koporsójára boruló apának élettársát, szépséges, jóságos, féliggyermek asszonyát. S hogy lehullott az ő fejének koronája, most, ime. lehervadt a vigasztaló, gyönyörű virágbimbó is, melyet szive fölött őrzött félő és forró szeretettel. Oh, az Ur szent, titkos vegyítéssel méri számunkra az életet s az élet adományait, de hinnünk kell, hogy szeretetből s javunkra küldi el hozzánk a fájdalmakat is. íme, a még úgyszólván ifjú ember, akinek nevét már ez ország tudjuk, fölösleges újra fölsorolnunk a nagy asszony cselekedeteit, amelyek kifelé alig nyilvánultak meg, de a láthatatlan, számunkra láthatatlan udvari életben annál intenzivebben segítettek a mi ügyeinken. Szegény, mellőzött ország voltunk akkor, gyűlölet szele szállt felénk nyugatról és — Erzsébet királyné már magyarul tanult. Felséges barátságával és tiszteletével tüntette ki a haza bölcsét, Deák Ferencet, jeléül annak, hogy érdeklődik a magyar nép sorsa iránt. Pozitive a jövő történelem tudósai fogják megáll api tani, hogy Erzsébet királynénak mennyi része volt a hatvanhétben megpecsételt kiengesztelődés előkészítésében, a magyar nép főleg csak ösztönénél fogva tudja ezt. Nincs felemelőbb látvány, mintha az ember hosszabb utat tesz vonaton. Amerre csak szerte az országban elhalad, minden kis falu mellett ott van a liget, Erzsébet királyné emlékfái. Ezek a még fiatal emlékfák az idők múlásával növekedni fognak, terebélyessé válnak és ekként, amint az évek egymásután eltűnnek, hatalmasodik a szivünkben a szeretet Erzsébet királyné emléke iránt. Tul vagyunk már azon, hogy átkozzuk a gyilkost, aki őrülten sínylődik a börtönében. A tett propagandájának boldogtalan bolondja bizonyosan ezerszer megbűnhődött már szörnyűséges, istentelen vétkeért. És nincs az a bűnhődés, amelylyel a világtörténelmen esett véres foltot lemosni határain tul is ismerik. íme, ez ifjú tudós, akire sürgősen vár az ország fővárosában az egyetemi tudomány egyik legdíszesebb katedrája. Szegény, egyszerű emberek gyermeke, akiről már diákkora sejttette, hogy a küldetéses emberek ragyogó, harcos életét fogja megharcolni." Enyingi Sándor majdnem süketen karolta jobbkarjával, meghajoltan, a kicsi koporsót, zsebkendős baljával könytelen, sápadt arcát takargatta. Egy-egy szó sújtotta csak fejbe, de ez sem fájt, sőt egy-egy pillanatra már-már dolgozni akart az Ő mindig kritikus agya. Igazságosan már-már majdnem megállapította, hogy a pap ezúttal emberien, sőt majdnem tudományosan beszél és ő hozzá akar mindenekelőtt és fölött szólani. Nem akarja okvetlenül, hogy megrikatásra könnyen hajlandó asszonygyászolók hangosan, udvariasan, szépen kisírják magukat. De ilyen megállapításainak legvégére még sem tudott eljutni Enyingi Sándor, fáradt balkeze is leesett a koporsóra, most már arca is odasimult és a pap beszélt tovább. „Egyszerű szülei még élnek Enyingi Sándornak s itt vannak ők a drága, kis halott koporsója mellett, de az ő szivükbe talán hamarabb fog szállni enyhülés, mint fiukéba. Mert az ő boldogságuk még mindig nagy : az ő vérük, gyermekük ragyogva tört ki az ő homályos, szegényes házukból. És az ő Sándoruk még épen hogy a férfikor küszöbén áll, erőben, liirben, becsületben s mint vallásos emberek, ők tudják jól, hogy az lehetne. Igaz, hogy Erzsébet királynét azért nem vesztettük el. A kiengesztelődés óta a jóviszony állandó az uralkodó Habsburg-család és Magyarország között. Ha néha, az idők küzdelmeinek közepette, a meghasonlás árnyéka rá is vetődik az országra, az ősz uralkodó csakhamar talál módot arra, hogy eloszlassa a félreértéseket. Csak hivatkoznunk kell a legutóbbi évek eseményeire és már bebizonyítottuk, hogy belátható időn belül Magyarország az uralkodócsaláddal ellenséges viszonyba nem kerülhet. Mérlegelni nem, csak méltányolni lehet, hogy Erzsébet királyné szent emlékének mekkora része van ebben. De bizonyos, hogy főleg a nagyasszony legendája az a kapocs, amely a nemzetet és királyt összefűzi. Nem céltalan és nem erőltetett dolog tehát, hogy Magyarország megüli a tragikus évfordulót. Valamennyi iskola ünnepélyt tart ós ezen a réven az ifjúság lelkébe is átplántálódik a mi égő, rajongó szeretetünk. A templomokban gyászistentiszteletek áldják a fejedelemasszony emlékét. A falvakban kizarándokol a nép Erzsébet királyné fáihoz és könyeivel öntözi azokat. A városokban is megáll néhány pillanatra az intenzív munka és a csöndön és a némaságon suhanva, megszentelve száll át a mi fejedelemasszonyunk, a legigazabb magyar királyné emléke. Leborulunk előtte és áldjuk őt, nem a szomorú mult, hanem Ur ki tudja pótolni, amely hiányosságok sorvasztják a szivet. Az idő, mely istennek legnagyobb müve és orvossága, elveszi a fájdalmakat, elhozza a szív uj virulását. És adni fog az ő fiuknak asszony helyett asszonyt, kit szeretni fog, gyermek helyett gyermeket, kiben gyönyörűsége lesz." És mindig bővebben, bátrabban, ércesebben ömlött a pap szava, beszédje s végül már szinte himnuszi lett, amikor az uj élethez, az uj dicső föladathoz lelkesedve küldte a leánykája koporsóját karoló apát. Azután imádság következett, ének és Enyingi Sándor karjaiból kiszakították az Enyingi Györgyiké koporsóját s vitték. A temetőben már emelt fővel, de egy kicsit talán még sápadtabban állott a kis sírgödör szélén Enyingi Sándor s azután kocsiba ült egyedül. Öreg édesapjától, anyjától, a rokonoktól, a barátoktól, a paptól, senkitől sem búcsúzott. Néhány nap múlva elhagyja ezt a várost s ugy érezte, hogy két halottján kívül nem is igen maradt itt neki máisenkije. Az apját, az anyját Ízléssel, okossággal, szinte kényszerítve szerette, de e két öreg ember már régen nem volt fontos az életében. Az öreg tímár s felesége, az öregasszony, aki diákgyermekekre mosott, olyanok lettek számára, mint a megfagyott gyermekkori emlékek. Néha viaskodott magával, átkozta magát Enyingi Sándor, hogy ő rossz ember, szívtelen ember, de kritikus agya ilyenkor is győzött. Ö nem tehet arról, hogy küldetése volt s hogy a szegény, kevés munkáju timár-apa kis udvara után egy