Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-05 / 64. szám

1910 augusztus 3 DÉL-MAGYARORSZÁGI 13 Román békehangok. — fiz uj politikai irányról, — (Saját tudósítónktól.) A magyar politikai életnek kétségkívül legérdekesebb eseménye most a kormánynak a románokkal való tárgyalása. Metianu János nagyszebeni román görögkeleti metropolitának Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnökkel váló néhány nap előtti konferenciáját a nagyfontosságú ügyhöz méltó érdeklődéssel fogadta a hazai sajtó s általános volt a nézet, hogy a román vezérférfiaknak a kormányhoz való közeledésé békét fog teremteni a románokkal. Azokról a tárgyalásokról, amelyek a magyar-román közeledés dolgában többkevesebb nyilvánossággal folynak, a román értelmiségnek egyik tekintélyes, higgadt tagi a a következőkép nyilatkozott egy hírlapíró előtt: — Azok a jelenségek, amelyek a magyarországi román politika legújabb fordulatához vezettek, szinte párhuzamosan érlelődtek meg azzal a hangulat-átalakulással, amely a magyar közvéleményben a koalícióból,, helyesebben a függetlenségi politikából való kiábrándulásnak okosója volt. Igen, a románok is csalódottan kezdenek elfordulni a román nemzetiségi párt politikájától, attól a politikától, amelyet az úgynevezettek aktivisták inauguráltak, Amint a függetlenségi párt iránya, tetszetős volt ez is, jelszavakat lobogtatott ez is, népszerűséget is tudott kelteni, — mindaddig, amig ennek a politikának inpraktikus, fantóm-szérü és főképen magukra a románokra is veszedelmes voltá ki nem. derült. Aminthogy a magyar közvélemény átlátta, hogy az önálló bankhoz és általában az úgynevezett nemzeti követelményekhez való merev .ragaszkodás, az azokért vivótt erős harc és a koronával való ellenségeskedés nem vezet célhoz — azon módon a románságnak szónoki képességekben talán gyöngébb, de a felelősség tudatának fölismerésében erősebb emberéi is kénytelenek voltak annak tudatára jutni, hogy a meglevő állapotok negációja, Erdély autonómiájáról való ábrándozás s a magyar pártokkal, az állam képviselőivel való hadakozás nemcsak hogy célhoz nem vezet, de legkevésbé- se érdeke a román népnek, amelyet elsősorban anyagi bajok gyötörnek. Hiszen a kivándorlás igen nagy részben a románlakta vidékeket fogyasztja, — aminek aligha az az oka, hogy a nemzetiségi törvény talán nincs mindenben végrehajtva. — S az a párhuzamosság, amely a magyar és a román politikai élet e két tünete között megnyilatkozott, még valamiben folytatódott. A magyar politikában is eleinte hazaárulónak nevezték azt, aki hangoztatni merte, hogy a bank-harcnál vannak sürgősebb, előbbre való nek el szép cselekedeteket, csak ha örömük telik benne. S ugyan mi nemesség van abban, ha önzőén, a saját kedvem szerint cselekszem ? Nekünk csupa gyönyörűségünk telt benne, neki pedig, szegény kis lelkemnek, sokkal jobb lett volna, ha ott pusztul el az árokban . . . Milyen jó, hogy szegény feleségem nem érte meg se az ő szomorú halálát, se az én gyalázatomat . . . Ámbár, ha életben marad, talán minden máskép esett volna ... Az öreg elcsendesedett és figyelte a zongora-szót, mely időnkint elhalt, majd megint gyorsabb lett, végre egészen megszűnt. — Jó lenne, ha valaki figyelmeztetné az. asszonyt azokra odafönt! — mondta haragosan az öreg. — Te megteheted, öcsém ! — Én a direktor úrról árulkodjam a nagyságos asszonynak?! — kiáltotta rémülten a fiu. — Sohase merném. — Hát majd én merem ! — felelte dühvel Kelemen bácsi. — Pusztuljon a férgese! Hülyeség ezt árulkodásnak nevezni. Minden becsületes embernek kötelessége megakadályozni a gyalázatosságot! ... Bár nekem is szóltak volna idejében, nem kellett volna tíz esztendőt kemény rabságban töltenem és nem halt volna meg az egyetlen kis leányom! ... De nem tudom, mi van ma velem, hogy annyit fecsegek, locsogok, mint a komíkánénk, vagy az énekesnő, ha ujságirót lát ... Te vagy az oka, öcsém, hogy Magdolnáról beszéltél velem, Olyan ez a név nekem, mint a rossz komédiásnak a közönség tapsa: megvadulok tőle . . . Akkor este is Magdolnát játszottuk. Gyömbér Mihályt osztották nekem. A Lacinak az apdolgok is. Csak mikor a nemzet intelligenciája, legkiválóbb, tudásban, közéleti múltban legelői álló emberei azonosították magukat ezzel a meggyőződéssel, erejüket vesztették a koalíciós frázisok és becsmérlések. — A románok között is eleinte Ephialtesnek mondották Mangra Vazult, amig egymaga fordult a barátai, múltjának osztályosai által folytatott nemzetiségi politika ellen. Most azonban a magyarországi román közéletnek olyan poncleráló, értékes egyéniségei tartják szükségesnek a magyarsághoz való közeledést, hogy azokat egyszerűen „halottnak" deklarálni, amint egyes román lapok teszik, nem lehet. Slavici János, aki a meggyőződéséért igazi áldozatot tudott hozni s aki nemcsak Magyarországon, de Romániában is kiváló tudós hírében van, Mangra mellé állott. Cosma Partén, a román pénzügyi világ és közgazdasági élet vezére, Ungurean Manó, a temesvári pártvezér, Mihu János dr és mások szintén az uj fordulatnak útját egyengetik s a hivek, különösen a román értelmiség körében, mindjobban szaporodnak. S annyira önhittek a nemzetiségi politika hivei — az aktivisták — nem lehetnek, hogy amazokkal szemben csakis magukat tekintsék jó románoknak, a román nemzetiségűek érdekei egyedül hivatott, igazi védőinek. — A cél is hasonló ahoz, amelyet a mai parlament többségének szervezése idején kitűztek. Itt a parlamenti rend és munka megteremtése volt az óhaj, a románok körében pedig olyan politika megteremtése, amely nem meddő, izgalmakat keltő, sokszor provokáló küzdelmekben, értéktelen jogfentartásban merül ki, hanem a román lakosság részére valódi, értékes eredményeket hoz s amely a helyes gazdasági és kulturális politikában egymás mellé állítja őket az ország minden más lakosaival. És ha ennek az az előföltétele, hogy a románoknak a külön nemzetiségi párt helyett valamely magyar parlamenti párthoz kell csatlakozniok, — nos, ez sem lehet olyan ár, hogy a közjó érdekében teljesíteni ne lehetne. Nem szólva arról, hogy a szász képviselők se lesznek árulói az általuk képviselt néprétegeknek, ha a parlament valamelyik magyar pártjához csatlakoznak, (ezidő szerint a nemzeti munkapárthoz) a románoknak a múltban is voltak kiváló emberei, akik magyar pártok tagjai voltak. Maga Cosma Partén a Deák-párt soraiban volt, a boldogult Goldis József, aradi püspök, képviselő korában a szabadelvű párt tagja volt, anélkül, hogy ezzel akár magukra, akár nemzetiségükre árnyat borítottak volna. Ha jól emlékszem, a köztisztelt Mocsonyi-család egyik tagja a nemzeti párt padjain foglalt helyet. — A processzus, amely megindult s amelynek megindítója kétségen kívül Tisza István gróf parlamenti beszéde volt, még messze van a teljes eredménytől, de biztatóan halad. Sietteti az a csalódás, amely az aktivisták uralmát ját, akit megöl a tulajdon fia az első fölvonásban, mert nem akarja megengedni, hogy elvegye a szegény, földhözragadt Magda leányt . . . Akkor már nem igen játszottam fiatal szerepet, legfölebb operettben. De hogy megszökött a baritonista s hogy én betanultam, nehogy elmaradjon a darab és a leánykám vörösre sirja szép fekete szemét: „beugrottam" kedvéért. Berci úrfit, azt a nyomorult gazembert, aki azzal a hazugsággal, hogy ő mentette meg az akasztófára itélt Laci életét, szerencsétlenné teszi szegény Magdát, ezt a jó madarat szerelmes színészünk, egy még nagyobb jómadár játszotta. Veszedelmes asszonyhóditó, aki után törték magukat a fehérnépek. Már két elvált és egy törvényes felesége volt valamely másik társulatnál. Mindig ugy öltözött, mint valami gróf és ugy bánt a nőkkel, mint a —kocsis. És az én finomlelkü, szelíd kis leányom mégis beleszeretett. Már az egész társulat beszélt róla, csak én, az ostoba, nem vettem észre. Mig aztán egyik jóakaró kollégám — épen Magdolna előadása közben — hírül hozta, hogy az a gazember meg akarja szöktetni a leányomat. Hogy egy levelet mutatott neki, melyben Magda írja, hogy kész vele szökni még az éjjel... Azt hittem, rám szakad az egész •színházépület. Az én kis leányom, aki tizenhat évig volt minden örömem, boldogságom, akit a széltől is óvtam, egy kártékony lehelettől is oltalmaztam, most egy ilyen hitvány alakért elhagy örökre !. .. Hiszen feleségül se veheti az a nyomorult!... Az előadás azért csak folyt tovább és én mondtam a szerepemet, mint a szajkó, gékövette s amelyről még sok mindent lehetne mondani. Igen, mi közöttünk is letelt, a frázisok ideje, nálunk is megcsömörlöttek attól, hogy az elérhetetlenekért folytatott küzdelemért mindent föláldozzunk, ami a jelent értékessé és hasznossá teheti. Népgyűlések és kongresszusok beszédei helyett munkát akarunk a román nép javára » ezért a célért, nézetem szerint, nyugodt lelkiismerettel lehet egyesülni azokkal, akik szintén a gazdasági, szociális és kulturális alkotások programján állanak s ennek beváltását komolyan akarják. Ha ez a program a legsürgősebb s ezt elismerjük, akkor nyelvi és nemzetiségi különbség nem választhat el bennünket. Koüsdier khán becsülete, — Ujabb petíció Rakovszky ellen. — (Bécsi munkatársunktól.) Kolischer, az osztrákperzsa khán még mindig keresi becsületét, amelyet négyezer korona kíséretében a bécsi esküdtbíróság tárgyalótermében volt kénytelen hagyni. Kolischer Kelemen khán becsülete elkeseredett védelmében ismét támadja Ra+ kovszky Béla néppárti országgyűlési képviselőt^ még pedig szigorú, szenvedélyes, utcai hangon. A khán második számú petícióját ma kézbesítették Berzeviczy Albert bárónak, a képviselőház elnökének. Ezzel a petícióval is azt akarja elérni Kolischer, hogy Rakovszky Béla öt a biróság elé állítsa. Ugylátszik, a magyar képviselő nem hajlandó megtenni ezt a szívességet. Szóval: a Ház várhatja a harmadik számú petíciót is. A második számú petíció szószerint ez: „Petíció a magyar országgyűlés mélyen tisztelt Képviselöh ázához. Az alázattal alólirott Kolischer Kelemen khán, perzsa császári tábornok és rendelkezési állományban levő osztályfőnök, Bécsben, III., Beatrix-gasse 11. szám alatt lakó osztrák alattvaló kénytelen Rakovszky Béla képviselő ur minó'sithetlen viselkedése miatt az e hó nyolcadiki tiszteletteljes petícióját még egy másikkal megtetézní. E hó nyolcadiki, emiitett petíciómban Rakovszky Béla urat nyilvánosan azzal vádoltam meg, hogy ő engem a párisi követségnek 1902. november huszonhetedikéről kelt és általa fogalmazott jelentésében, amely csak ez év február huszonkettedikén a bécsi esküdtszéki teremben jutott tudomásomra, a hivatalos titok védelme alatt megrágalmazott és emiitett pörömben oly tanúvallomást tett, amely a valósággal ellentétben áll. Petíciómban Rakovszky Béla urat fölszólitot. piesen és mégis Jól. A szivem tele volt gyötrelemmel, fájdalommal s az a bánatos szerep jól illett hozzá. A leányom meg ugy játszott, mint a világ egyik legnagyobb művésznője ! Az egész személyzet oda volt a bámulattól és irigységtől. A direktor a harmadik fölvonás nagy végjelenete után mint az őrült rohant föl a színpadra és könnyes szemmel gratulált neki. Pedig eddig csak a hitelezői látták sírni. Magda csak ugy lángolt a dicsőség mámorától. Önfeledten borult a nyakamba és forró, hálás szavakat mondott: „Mindent neked köszönhetek, apuskám!" — kiáltotta. Aztán elfutotta szép, nagy szemét a köny, mondani akart valamit, de aztán csak megcsókolta a kezemet és öltözője felé szaladt. De az egyik kulisszánál elfogta az a hitvány és súgott neki valamit. Magda igent intett és fölfutott a lépcsőn, Az én szememet elöntötte a vér és ha meg nem kap a kollégám, hát széttiportam volna ott mindjárt. De igy elkezdhettük faz utolsó fölvonást és eljutottunk a darab végjelenetéhez. Mikor összekerül Magdolna mint részeges, rongyos asszony, a husz évi rabságot szenvedett Lacival, meg mindkettőjük megrontója: Berci úrfi. És a boldogtalan teremtés, őrjöngő kétségbeesésében arra ösztökéli volt kedvesét, hogy ölje meg azt a hitvány frátert. És én kezeim közt éreztem a torkát annak az embernek, aki el akarja tőlem venni egyetlen kincsemet, akit épen olyan boldogtalanná, nyomorulttá akar tenni, mint a színpadon tett bennünket . . . Éreztem, mint vonaglik iszonyattal kezeim közt, hallottam, mint fuldoklik ujjaim szorítása alatt, mint hörög kétségbeesetten, mint sikolt a leányom,(