Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-18 / 74. szám

I, évfolyam, 74. szám. Csütörtök, augusztus 18 RSzponti szerkesztóség és Kiadóhivatal Szeged, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: a Korona-utca 15. szam o et(t)l évre _ R 24._ félévre R ,2._ Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV.. negyedévre. R 6-— egy hónapra R 21— c=a Városház-utca 3. szám t=j Egyes szám ára 10 fillér ELOPIZETESI AR VIDEREN: egész évre . R 28— félévre . . . R negyedévre. R 7'— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 14 — 2-40 TELEPON-SZAM: Szerkesztffség 835 i—i Riadóhivatal S3I Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 123—12 Nyolcvan esztendő! Nézz magad körül és számítsd össze az ujjadon, mi maradt meg abból, ami nyolcvan év előtt élt, épült, született az emberi elme és kéz munkájából. Néhány álom. Korhadt és elkopott, szinevesztett emlékek. Mindent megemésztett és megőrölt az idő, a divat, a változandóság és az öregség. Városok kicserélődtek, népek megváltoztak, megujultak vagy elkoptak, könyvtárnyi és képtárnyi remeklések temetkeztek a feledés és halál pora alá. Hova tűntek nyolcvan év államférfiai, hadvezérei, tudósai, hova fejedelmei, hova eszméi, ideáljai, gondolatai és szenvedélyei ? Hova nyolcvan év történelme ? Minden elmúlt, jórészt elfelejtődött, uj emberek és eszmék léptek a régiek nyomába, még a kevésbé régiek helyére is. Csak a mi trónusunkon ül olyan uralkodó, aki, mint a viharverte szirt a feje fölött futó felhőkre és a lábánál zugó folyamra, a régi helyéről tekint nyolcvan év történelmének illanó felhőképeire és futó hullámaira. Nyolcvan hosszú esztendő! Mikor mint ifjú herceg először megjelent Pestmegye termében, a Széchenyiek, Kossuthok, Deákok, Batthyányak nemzedéke ámuló lelkesedéssel nézett komoly, vonzó arcába, szimpátikus alakjára, mely a reményt képviselte. Mikor pedig mint ifjú fejedelem, a zivatar hullámaitól sodortatva, ősei trónjára került, egy nemzet nézett kétségbeesetten a mogorva ködök közt rejtőző alakja felé, mely a reménytelenséget képviselte. Az ember, ha visszatekint ifjú korába, csodálatosképen csupán a kedves színeket hajlandó észrevenni. Az ifjúkori rezgő nyárfának csak az aranyszínét, de sohasem a pondróit vagy a téli csupaszságát, csak a holdsugaras tavaszi estét, de nem a szürke őszi felhőt. A népek ellenben emlékeik legmaradandóbb fiókjaiba jórészt a mult keserveit rejtik : a nagy árvizet, a nagy járványt, a nagy szárazságot, a nagy veszedelmeket. Ilyen hármas csapást rejteget a magyar nép is emlékében abból a nyolcvan esztendőből, mely e királyi aggastyán életét képviseli. Ott dörög, harsog, sir és sóhajtozik e nyolcvan év első harmadában az a rövid dicsőséggel és hosszú szomorúsággal teljes évsor, mely ugy vonul el emlékezetünk ormain most is, mint a kisértetek csapata. De ugy vagyunk vele, mint a tűzhányó völgyében lakó szántóvető. Látjuk a hegy ormán a füstöt, mely egykor Pompeji és Herkulánum fölött lebegett, de azért bizalommal turjuk a földet és rakjuk a téglát falainkra, mert közel ötven év óta érezzük a békét és a sors jóindu latát. Érezzük egy nagy erő állandó jelenlétét, mely a tűzhányót megfékezi. Ez az erő a király. A nyolcvanéves aggastyán egyénisége. Az ő komoly, I. Ferenc József. Bronzszínű arc, egykor sötét vörösrézbe játszó szőke, most ezüstfehér szakállal, azzal a híres császárszakálla!, amilyennek viselését valamikor lojális kötelességének tartotta minden dinasztikus érzésű ember s melyet most is visel a legtöbb öreg katona. A bronzot siirü redők árkolják. A szem k omolyan tekint alá a redős homlok ajól. Ha udvaronc volnék, azt mondanám a nyolcvanéves királyról, hogy ifenséggel és jósággal néz ez a két szem az alatta nyüzsgő negyven-ötven millió emberre, mert hiszen ehez a nyugodt,, méltóságos, öreg archoz szinte önlujnt kínálkozik a királyi és atyai jelziők egész skálája. De nem mondom. Nem fenségesen szép fej, nem is atyailag lágy arc: emberibb s keményebb, ezeknél. Katonafej. Egy kötelességtud«», szigorú, igazságos, gavallér és tapasztalt öreg katonának a feje, szeme és fiziomiája. Alakja szikár, szinte ösztövér, kissé szűknek látszó mell, korát meghazudtoló fiatalos derék, de jól sjíőtt izmokkal és idegekkel. Egy nyolcvanesztendős elegáns lovag, aki azonban nem palástolja korát, nem rejtegeti éveit, nem mesterkélt fogásokkal, hanem való lényével árasztja ezt a harmonikus varázst. A nyolcvan esztendőt, melyet betölt, széles birodalmaiba*! talán senki sem viseli nálánál méltóságosabban, természetesebben és szebbien. i— A király és Erzsébet. Bajor Erzsébet megjelenése mint sötét borulaton áttörő napsugár hatott országszerte. 1857. év tavaszán volt, mikor I. Ferenc József először hozta hozzánk ifjú feleségét. Festő nem festhet szebbeft, költő álma tündéribb nem lehet, mint aminő volt a fiatal uralkodóné, ragyogó itfjusága teljében. Már április végén szokatlan mozgás, élénkség uralkodott a fővárosban. Ezer és ezer munkás foglalkozott a város díszítésével, az ablakok, amelyek alatt az ünnepi menetnek kellett elvonulni, magas áron elkeltek. A Lánchíd mellett ájlott óxiási tribünökre pedig már április 25-én eikelt minden jegy. A jegyárulók valóságos ostromállapotnak voltak kitéve, mert még a legbúsabb magyar is akarta látni a fiatal császárnét, akinek szépségéről, jóságáról legendák keringtek. Május 4-én — hétfői nap volt — fölhúzták a lobogót a budai várlak ormára és megdördültek a Gellérthegy ágyúi. Ez ágyuszó azt jelentette, hogy a felséges pár átlépte az ország határát. Két gőzösön, a „Ferenc József" és „Erzsébet" nevűn, Pestmegye küldöttsége ment a\császár és a császárné elébe, melyet Péchy Ferenc adminisztrátor vezetett, tagjai pedig: Nyáry báró, császári és királyi kamarás, Ráday Gedeon gróf, Szapáry Ferenc gróf és az összes szolgabirák és Patay, Szelessy, Blaskovics, Gaál, Földváry, Halász, Zlinszky, Freibeisz, Onody, Ottlik, Hajós, Sántha és Irsay pestmegyei urak voltak. A „Ferenc József" főárbócán óriási nemzetiszínű zászló lengett „Pestmegye hódol" cimü fölirattal és a fedélzeten egyre szólt a zene, míg a küldöttek diszmagyarban sorakoztak. Félhárom órakor délután Visegrádnál bukkant elő a fejedelmi párt hozó „Adler" nevü jacht. Az ágyuk dörögtek, a parti falvakban sorban meghúzták a harangokat. A pestmegyei küldöttséget vivő hajón levő zenekar rázendítette a néphimnuszt és mélyen meghajolt a lobogó. Harsogó éljen zúgott föl, midőn az „Adler" fedélzetén, szürke utiruhában, vállára vetett fekete mantillával megjelent a királyné — és mosolyával, kendőlobogtatással köszönte meg a hódolatot. A pesti kikötőnél levő kiszállóhid valóságos kertté volt átalakítva és rózsa, ibolya, szegfű oly édes illatot terjesztettek, hogy valóságos mámor szállt a közelben állókra. A felséges párt a Pesten időző főhercegek, Albrecht akkori kormányzó, Ernő Vilmos teljes diszben, Szczitovszky János, az ország hercegprímása pedig bíboros ornátusban fogadták. A császáron tábornagyi egyenruha, a császárnén pedig magyar nemzeti viselet volt, amelyben még százszorta jobba/t kitűnt fejedelmi alakja, nagy szépsége. Dus selyemhajában ezer sziporkát szórt a gyémántos diadém, de fényesebb volt minden ragyogásnál az a két csillaglángu szem, mely ki-kivillanva ernyős pillái alól, egy szebb jövő igéit hirdetve a magyarnak. Az „Angol Királynő"-szálló és a régi német színház épülete közt lépett először magyar földre Erzsébet. Felséges látványt nyújtott a folyam tündéri pompában üszó két partja. A rendkívüli számban fölállított gőzösök alig látszottak a zászlóerdőtől, a hidoszlop egész hosszában föl volt lobogózva és a hidoszlopok és az alagút remekül díszítve. A diszbevonulás fényre és pompára ritkította párját. Régen nem parádézott már így a magyar. Noha sajgott a nemzet szive, bemutatott hódolatában mégis egész ősi, keleties fényében tündöklött. A királyné üveges hintóját hat tollbokrétás, fehér spanyol ló vonta és a Fürdő-utcán azok a kézművesek álltak sorfalat, akik a város díszítésén dolgoztak. A bevonulásnál föltűnt a prímás hatosfogata, a pannonhalmi apát, Rimély diszhintója, elől kengyelfutókkal és csatlósokkal. Kállay Péter cselédsége Mária Teréziakorabeli öltönyt viselt, Sina Simon báró pedig olyan fényt fejtett ki, hogy csupán a díszruhája négyszázezer forintba került. Eszterházy és Batthyány hercegek, Waldstein Korosztály gróf, Szögyén-Marich László, Andrnssy gróf, Cziráky Antal gróf vetekedtek fény és pompa dolgában. A város ünnepi dísze ritka látványt nyújtott. Buda város pompás két obaliszket emelt a Lánchid-téren, a vizivároskapu díszítése is meglopó szép volt, valamint az izraelita hitközség remek hódolati jelvénye a Széna-, ma Deák-téren. Nyilvánosan legelőször a Nemzeti Szinház előadásán, május hatodikán mutatkozott Ei