Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-18 / 74. szám

2 DÉLMAC5YARORSZAG 1910 augusztus 18 igazságos, gavallér és tapasztalt lénye. Mert nemcsak a mi multunk magaslatain marsólnak a kisértetek ezredei, hanem a nyolcvanéves fejedelmén is s nemcsak nokünk vannak sivár és fölemelő tapasztalataink, hanem a királynak is. A Vezúv tölcsérén gőzölgő füstkalap nemcsak a mi mementónk, hanem a királyé is. És ő a nyolcvan év második felében értékesítette az első tapasztalatait. Ez pedig a legnagyobb uralkodói erény, mert hiszen a tapasztalat súlyos utipodgyász, a legtöbb ember szívesen lecsúsztatja a válláról. Az öreg uralkodót is. igyekezett lecsalni élete második felének útjáról mindenféle befolyás, olykor ugy tetszett, hogy egyegy lépésnyire sikerült is eltántorítani, de mikor a por, melyet a vihar vert, eloszlott, mindenki láthatta, hogy a király továbbhalad a törvényesség és alkotmány utján, ugyanazzal a rendületlen hittel és szilárd lépéssel, mint amilyennel járt évek tizedjein át. Most, hogy Európa legrégibb uralkodója a nyolcvan esztendő szélső határához elérkezett, rendkívüli érzések kérnek helyet bensőnkben. Ez a nyolcvan esztendő nemcsak egy világszerte tisztelt, lovagias király életét jelenti, nemcsak történelmünk egy részét, hanem reánk nézve az állandóság, bizalom és megnyugvás gondolatát is. Itt, a tél, a fehér öregség és a sólyomszárnyu mulandóság e számjegyénél megrendülve gondolunk arra az időre, mikor e történelmi alakot elkívánja végleg — a história. Mi jő az állandóság e lovagja helyébe ? Mert hiszen nyugodtan hajtjuk párnánkra esténkint a fejünket, amig tudjuk, hogy a nyolcvanéves király a hajnallal Íróasztalához telepedik. De mí lesz, ha a hajnal egyszefr egyedül ébred föl ? A bizonytalanság e sötét hollóit üzi el lelkéről a magyar nemzet, mikor agg királyának ünnepén megzendíti harangjait és hoszszu életéhez még sok évet könyörög az istentől. A nyolcvanéves király. — Ünnepségek Délmagyarországon. — (Saját tudósítónktól.) Nyolcvan esztendős lesz holnap a király. Nyolcvan esztendőt sokan átélnek, de olyan nyolcvan esztendőt, minőt a király élt át, igazán kevesen, vagy talán senki sem élt még át. Az ünnepségnek, amelyre nemcsak a monarchia két állama, hanem talán egész Európa is meleg szeretettel készül, ebben van a í'endkivüli jelentősége. Él közöttünk egy ember, aki hatvan év óta a kezében tartja milliók sorsát, aki államokat látott eltűnni és megszületni, aki államokat vesztett és államokat szerzett és aki hatvan esztendő óta a közepe az egész történelemnek, amely minket és az egész világot érdekel, Látunk magunk előtt egy embert és látjuk benne magát a históriát. Látunk egy uralkodót és látjuk benne hazánk történelmének legfontosabb korszakát. Ritka látvány és érthető, ha izgatja az- egész világot. Zsigmond óta nem volt olyan hosszuéletü és olyan hoszszan uralkodó fejedelme Magyarországnak, mint I. Ferenc József. És a Habsburgházbeli uralkodók közül nem volt egy sem, aki alatt az ország oly közel jutott volna állami függetlenségének gyakorlati megvalósításához, mint Ferenc József alatt. II. Leopold a legalkotmányosabb, a legfenköltebb uralkodók egyike volt és az 1790: I. t.-cikk, amely a magyar állam függetlenségét dekretálta II. József centralisztikus abszolutizmusával szemben, a magyar törvények közül a legélesebben fejezi ki az állami önállóságot. Azonban ez a törvény is csak papir maradt és az az állami függetlenség, amelyre a magyarság vágyakozott, csak Ferenc József alatt valósult meg. El kell végre ismerni, hogy a Habsburgok négy évszázados uralma alatt Magyarország a közjogi függetlenséget és a gyakorlatban is érvényesült önállóságot olyan nagy mértékben sohasem birta, mint I. Ferenc József alatt. És a szatmári béke alkotói, vagy az 1790—91-iki országgyűlés ellenzéki vezérei még álmukban se merték talán remélni, hogy azt kaphassák meg uralktedójuktól,1 amit I. Ferenc József adott 1867-ften nemzetének. Sőt tovább kell menni. Valahányszor a nemzeti rajongás a fegyverek erejével akarta kivivni eszméinek diadalát, sikertelen próbálkozásaira mindi;g- a jogok megcsorbításával felelt az uralkodó. Amit II. Leopold adott, az nem volt tafrtós. Csak Ferenc József volt az, aki a sikertelen, bár méreteiben nagyszerű szabadságharc után csak rövid ideig követte ősei példáját és az első pillanatot megragadta, hogy Magyarországnak olyan közjogi állást adjon, mint aminőt megadni egy Habsburg se volt alkalmas. Hogy ez a közjogi állás még nem elégítheti ki a nemzet jogos vágyait, az semmit sem változtat azon a tényen, hogy ezek a vágyak még soha se tudtak annyira előrehatolni, mint mostani királyunk alatt. A történelmi jitélet nem zavartathatja meg magát egyesek,1 osztályok gondolatkörében nagynak látsztó, de a történelem perspektívájában távlajtilag mégkisebbedő epizódok hatásaitól. Voltak e nyolcvan esztendő alatt olyan esmnények is, amelyek belemarkoltak a nemzet szivébe, amelyek talán megtántorithatták a nemzet bizalmát, hűségét és reménységét is. De ha á történelem magasságából áttekintve nézzük ezeket az eseményeket és csak a nagy határvonalakból rajzoljuk meg e hosszú íor képét, lehetetlen el nem ismerni, hoijy ez a kép Magyarország történetében egjyike a legkedvezőbbeknek. Gazdasági és kulturális megerősödés párosult a közjogi haladással és bármi legyen is valakinek a véleménye az uralkodónak az állami életre gyakorolt befolyásáról, a kettős monarchia sajátságos viszonyai között lehetetlen tagadni, hogy ennek az örvendetes fejlődésnek útjait elsősorban az uralkodó egyengette. Magyarországnak sok oka van, hogy hálával gondoljon uralkodójára és ha ez a kor az emlékek hatása alatt még nem is egészen, de a következő már biztosan szivébe fogja zárni annak a fejedelemnek az emlékét, .aki a legtöbb jót tette a Habsburgok között Magyarországgal. Szokatlan fénynyel, ragaszkodó, meleg szeretettel ünnepelik meg Magyarország déli részének városai a király születésének nyolcvanadik évfordulóját. Szegeden, Szabadkán, Temesvárott, Aradon, Makón, Hódmezővásárhelyen, Zentán, Zomborban, Nagykikindán, Békéscsabán, Szentesen, Nagyzsebet .császárné és akik akkor látták, soha sem fogják elfelejteni. A szépségnek, a bájnak olyan teljes harmóniája, mint aminő az ifjú uralkodóné volt, századoknak ritka tüneménye. Az ünnepi előadáson Erkel és Dappler alkalmi operája, „Erzsébet" került szinre. A legkisebb szerepet is elsőrendű tagok játszották, a nézőtér pedig a szó szoros értelmében szikrázott a sok gyémánttól és drágakőtől. A páholyokban az akkori pesti társaság előkelősége foglalt helyet. Pont félnyolc órakor jött az udvar. A császárné brüsszeli csipkével bevont rózsaszínű selyemruhát viselt, mig dus haját, mely általános csodálkozást keltett, csillagalaku gyémántok díszítették. — Nemzetiszinü! — súgták egymásnak az urak, amidőn Hildegarde főhercegnő piros-fehér-zöld. hajékkel megjelent és a magyár, aki akkor minden külső jelhez oly örömest ragaszkodott, ebben is valami örvendetes jelet látott. A császár magyar tábornoki ruhát viselt "ás nagyon élénken társalgott a páholyban ölő Vilmos és Ernő főhercegekkel. Emlékezetes ez a díszelőadás arról is, hogy 1848 óta akkor történt az első lojális tüntetés. Mély csönd volt a színházban, mikor egyszerre Udvarhelyi, szerepéhez hiven, poharat emelvén, mondja: „Éljen a király! Éljen a haza!" Erre a mondásra viharos „Éljen a király" zudult föl s a közönség fölállva odafordult az udvari páholy felé. A daliás fiatal uralkodó mosolygó főhajtással köszönte meg a tüntetést, a császárné szemeiben pedig könnyek csillogtak. Aldásthozó könnyek, melyeknek nyomán Josefstadtban száz, Olmützben huszonegy, hazája után sóvárgó fogolynak hullott le a bilincse . . . drága könnyek, melyek minden, minden csöppje régi haragot, régi bánatot engesztelt ki, szentelt meg áldó malasztjával. Fényes volt a budai régi országháza termében az az ünnepi bál is, amelyen a császárné először látott csárdást táncolni. A bálban gyönyörködve nézték, hogy aprózzák a daliás táncot daliás magyar úrfiak : Andrássy Manó gróf, Széchenyi Kálmán, Pálffy Lipfót stb. A fiatai császárné több közintézetet is meglátogatott. így elment Hildegarde főhercegasszonynyal a Bölcsőház-egyesületbe, mely akkor a Bedeznay-kertben állott s ahol Prónay báró, Ürményi József és Bókay dr igazgató kalauzolták. A termekben gróf Nádasdy Leopoldné Forray Julía grófnő kalauzolta a királynét, aki a nevét is fölirta egy tiszta papírlapra, amely alapja lett annak az albumnak, melybe ma a créche illusztris látogatói a neveiket irják. Rendlkivül meghatotta az uralkodónét, mikor májns 7-én az angol kisasszonyok zárdáját látogatva meg, egyszer csak citerahangok ütötték meg a füleit, majd ötszáz fiatal leányka, a bajor néphimnuszt zendítette reá. A jeleneit annyira hatott a fiatal királynéra, hogy lesülve egy székre, fejét kezére hajtotta és hangosan sirt. Pestről körútra indultak őfelségeik s itt is mindenfelé lelkes ovációkban részesítette a nép a császárnét. Szebbnél-sztabb ajándékokat is kapott a felséges pár, ügy gyönyörű volt a szegediek bográcsa, melyet vert ezüstből relief-diszitésekkel Vandráik üstos csinált. De ennél is: szebb volt az a két egymáshoz hasonló párta, a debreceni civisleányok pártájának a Sormájára tömör aranybronzból készítve. A pártához a következő fölirat volt mellékelv© : „Hódolat és emlék jeléül Ausztria császári és királyi főhercegasszony, Zsófiának és Gizellának". A párták a császári pár kélt kis leánykájának voltak szánva. És épen a «debreceni ünnepségek alatt vették a felséges szülők a megdöbbentő táviratot az imineas veszélyről, mely a Budán vérhasban fekvő kis Zsófia főhercegnőt fenyegette. Május 28-án Debrecenből egyenesen Ősegére ment a császári pár, ahol a különhajó már várakozott, mely Szolnokig vitte őket, onnan pedig a vonattal Pestre. Rettenetes ut volt ez; A királyné folyton sirt, a király halottsápadt volt, mire Budára értek. De bárhogy siettek, alig tölthettek néhány órát a kis haldoklónál, aki fenséges atyja karjai közt hunyt el. A császárt ez a haláleset annyira megrendítette, hogy ájultan roskadt első hadsegéde, Grünne gróf karjai közé, a császárné pedig eszméletét vesztette. A kis Zsófia főhercegnő tetemeit Szczitovszky hercegprímás szentelte be s a bécsi kapucinusok sírboltjában tették örök nyugalomra. Az első fájdalom : szegény kis Zsófia fűhercegnő halála, amely a mi nagy, a mi drága királyasszoaiyunkat érte . . .