Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-06 / 65. szám

RJzpontl szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, a Rorona-utca 15. szám era Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., cd Városház-utca 3. szám c=3 ra'wrassiíjjfe^ ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . R negyedévre . R 6— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 12-— V— ELOFIZETESi AR VIDÉKÉN: egész évre . R 28'— félévre . . . R negyedévre . R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér ? TELEPON-SZAM: 14'— Szerkesztőség 835 crs Kiadóhivatal 839 2-40 [ Interurbán 835 A Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 I. évfolyam, ©5. szám Szombat, augusztus 6 Magyar lovagiaskodás. Hát megint szégyelhetjük magunkat az egész müveit, kulturával megáldott nyugat előtt. A mindenségét annak a balsorsnak, amely azt adta osztályrészünkül, hogy mink vagyunk a kilencpróbás, a rettenetes és a rettenthetetlen : lovagias nemzet. Mert kérefn, az történik, hogy magyar küldöttségek mennek Krakóba, barátkozni az egész huszmilliónyi nemzet nevében. Mennek lelkesedéssel, a nagy összetartás szent nevében, népek szimpátiáját dokumentálni. Két külön deputáció' utazik s mindegyiknek más a vezetője. A nemzet ugyan nem bizta meg őket a cécőzással, de hát vegyük tudomásul a jóakaratukat. A nemzet ugyan nem ismeri Lánczi Simon ügyvédjelölt és Miklóssi Ferdinánd Leó hirlapiró urakat, sem én, sem mi, sem ön nem bíztuk meg őket avval, hogy Krakóban képviseljenek bennünket, ám fogadjuk köszönettel az önkéntes szívességet. Már most, odakünn jártak ezek az urak, mint vezetők s a küldöttségek a nyomukban, mint vezetettek. Ügylétszik azonban, az urak megirigyelték egymás pozícióját. Alighanem akörül vitatkoztak, hogy ki az ügyvédjelölt és kí a hirlapiró. Vagy, hogy melyik a jobb vezető. Elég az hozzá: csúnyán összemarakodtak. A küldöttségek nagy szörnyülködésére, ökölbe szorult kézzel s dühös haraggal járták Krakót, valószínűen föltűnést is keltve, kellemetlen perceket szerezve másoknak, aztán mikor hazaérkeztek, rohantak a Fodorféle vívóterembe és egymást alaposan megkardlapozták. Ez történt és ezért van okunk a nagy szégyenkezésre. Mert engedelmet kérünk, mi nem kutatjuk, hogy az urak hirlapirók-e vagy ügyvédjelöltek, mi egyáltalában nem is törődünk az ő személyükkel, hanem igenis: az a mi ügyünk, az én ügyem és az ön ügye, hogy nevünkben rendezett krakói kiránduláson az urak ne marakodjanak. Mondanunk is fölösleges, hogy nem fogunk beleesni abba a hibába, amit ostorozunk. Mi, velük el nem megyünk a Fodor mester véres padlójára. Csak kijelentjük, hogy a külföld szemeláttára rendezett viszálykodásuk mélyen elkeserítő és olyan barbár mulatság, ami uj örömet kelt a tudatos és öntudatlan ellenségeinkben. A vezetőknek nem kellett volna összeveszniük, de ha már kitört a széthúzás, legalább intézték volna el egymásközt diszkréten a bajukat. Ebből az alkalomból aztán, hogy a vezetők afférjével foglalkozunk, fölemlítjük azt a visszásságot is, amely ezeknek a küldöttség-járásoknak a jellemzője. Összeül ugyanis valamely kávéházban néhány igen fiatal, igen naiv férfiú és azt mondja : most mi vagyunk a Kossuth Lajos unokái, a szabadság, egyenlőség és testvériség vérig való védelmezői, a kis kurucok a mellényzsebben. Ezennel detronizáljuk hát a Habsburg-családot, köztársasági elnökké kikiáltjuk Barabás Bélát, igazságügyminiszterré Nagy Györgyöt és igy tovább. Gyerünk pedig most sírokat koszorúzni, rendőröket szidalmazni és aztán kifelé, eltiport testvéreinkhez s panaszkodjunk nekik istenigazában. Nosza öltenek is zsinóros mentét, szük csizmanadrágot (ugyan melegük lehet ilyen kánikulában) kiutaznak Lembergbe, Krakóba, Buza Barna cikket ir róluk, Holló Lajos szerződteti őket harmincért a lapjához hírlapírónak s végül — hazajönnek párbajozni. Kétségkívül sok van ebben a fiatalos rajongásból, de engedelmet kérünk, vállalhatjuk-e a felelősséget a lelkes honfiuk esetleges skandalumaiért? Ugy-e: nem. És ugy-e, Lánczi és Miklóssi uraknak is nagyon megköszönhettük volna, ha idehaza maradnak ebben a nagy melegben. Mert nemhogy ránk hárul a guny és lenézés a nyilvános vezetőtestvérharc miatt, de a külföld közvéleménye kinevet minket, mondván: íme, a Balkánon még mindig társadalmi intézmény a párbaj. íme: Magyarországon még egymás füléből készült gulyást esznek az emberek és a szijat a saját hátukból hasogatják. És nyugodtan lekaszabolják egymást, öszszeveszve egyetlen falat kenyér vagy Hinnétek, hogy öcsémuram néha kilopja a befőttes üvegeket a kamarából és a kertek alatt ugy elcsavarog, hogy öreg este veti haza? Hinnétek, — ha nem hallanátok, — hogy Ferenc a falusi leányokkal incselkedik és nemzetes asszony régi keszkenőit, amelyek gondosan és illatosan vannak elrakva a gubládba, Ferenc kilopkodja és a falusi leányokat ajándékozza meg velük; miért — semmiért, tán, hogy egyiknek kék a szeme, hogy a harmadik piros arcú, mint a pünkösdi rózsa, — hinnétek? Ami baj van a házban, mind Ferenccel és miatta van. Nemzetes asszonynak mindig tudni kell, hogy hol jár öcsémuram, hogy nem esett-e a kútba, bivalok meg nem ölték-e, kocsi-szekér ki nem vetette részegségében és el nem gázolta-e? Ferencben minden hiba megvan, ami férfiban utálatos, igy : korcsmajáró is. A fogadó ivójában tanyázik és korhelyekkel barátkozik, akik csúfot űznek belőle, mert öcsémuram értelmére nézve gyenge. A pocakos jegyző, a részeges kántor és a tréfás doktor öcsémurammal már sok bolondságot csináltak. Megtörtént, hogy öcsémuramat részegségében koporsóban küldték haza urambátyámókhoz. Otthon sirva állták körül, sirva emlegették jóságát és nemes, emlékezetes cselekedeteit: urambátyámnak nem izlett a pipa, nemzetesasszony majd kisirta két szemét, Boris jajgatott kamarájában és a széleshátu lovak az öreg Mihálylyal lehajtották nagy fejüket, mikor öcsémuram a koporsóban fölébredt. Máskor egyéb tréfákkal fűszerezték unalmas életüket a falusi Uramháfyáméknái. Irta Krúdy Gyula. ürambátyáméknál már régen nem lóg kalendárium az ablak melletti szögön, az esztendők és napok itt már nem számítanak semmit, múlnak, ha múlnak, ahogy akarnak, ma szép idő van, holnap esik az eső, — urambátyám az ablak mellett ül, pipázik és a baromfit szemléli, amelyik az udvaron ugrándozik. A nemzetes asszony korán ébred; még alig pitymallik, már talpon van az egész ház, csak urambátyám szunyókál levendulaszagu párnáin és félálomban pipázik. Öreg embernek — falun, csöndességben — a pipánál egyéb mulatsága nincsen. A pipa a jóbarát, az öreg barát, a feleség, a gyerek, az élet és a mult. A nemzetes asszonynak ugyan néha-napján rossz álmai vannak: hogy a pipából szikra pattant ki és a szikra az ágyba pattant, ahol urambátyám feküdt hosszu, fehér szakállával, az ágy fölgyúlt, urambátyám fehér szakálla is, amire a nemzetes asszony fölriadt és látja, hogy urambátyám nyugodtan fekszik az ágyban és pipázik. A rossz álmok miatt se lehet eltiltani urambátyámnak a pipát. Mit csinálna anélkül ? . .. Meghalna és árván hagyná a gazdaságot, a házat és a nemzetes asszonyt. Mondtam, korán ébred az egész falusi ház, csak urambátyám nem és Boris nem. Hej, ez a Boris, ez a Boris! Az öreg Borisról sok mondani valója volna a nemzetes aszszonynak: főleg, hogy lusta ez az öreg Boris, milyen nehezen ébred, csak aludna mindig-mindig, még napközben is; pedig a nemzetes asszony nem győzi biztatni: „Boris ne aludj, vigyázz, emeld a lábad, Boris; jaj, miért is vagy olyan öreg. Lásd, én öregebb vagyok, mint te és milyen friss vagyok." — De Boris csak álmos és vereskarikás szemei gyengék. Gondolnád a tél ő maga, ritkás fehér hajával és fekete fejkendőjével; a tél, a tél! Az öreg cselédek mind szomorúak és tele vannak emlékekkel. Hogy is volt: mikor urambátyám zöld dolmányát magára vette és sárga paripáján elnyargalt: hová? — Ki tudná, Boris se; csak annyi tény, hogy urambátyám elnyargalt. Ugyanabban az időben nemzetes asszonynak volt egy kis virágos selyemkendője. Ha urambátyám meghűlt a csavargásokban, — mert egykor a borházakat, torokat és keresztelőket szívesen látogatta — nemzetes asszony kékvirágos selyemkendőjét kötötte urambátyám nyakára, amitől egyszerre meggyógyult. Az istállóban Mihály lakik. Láttátok már öreg Mihályt? Deres bajuszú, totyogós járású, görbe hátú vén Mihályt, aki a széleshátu lovakat testvéri neveken szólongatja és velük elbeszélget, mint családjával. A családot Farkas, a vén komondor egészíti ki. Farkasnak fogai nincsenek és a szalmán szokott heverni. Urambátyám csendes háza-tája, ha fölmerül emlékezetemben, — mint valami homályos kép ködvilágból — öcsémuramat, Ferencet, dehogy felejtem ki. Öcsémuramnak szürke szakálla volt és arról vala nevezetes, hogy rengeteg módon könnyelmű.