Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-06 / 65. szám

66 DÉLM AGYARORSZÄO 1910 augusztus 6 egyetlen miliméternyi előrehaladás fölött. Krakó is kriminális területté vált most a számunkra. Ha egyszer odajutunk, bizony már okos dolog lesz pironkodva letagadni a magyar voltunkat, különben kinéznek bennünket a vendéglőkből s még az utcán is kikerülnek. - Fátum, de ahol botrány van, ott biztosan magyar név szerepel. Ilyenkor nyaranta, mikor Európa déli része s különösen a Svájc benépesedik üdülők százezreivel, a bárdolatlanság fogalmát a „magyai-" szóval jelöli az angol, a német, a francia és az amerikai. Nyugodtan vacsorázol a nizzai hotel terraszszán, magyar honfitársad az, aki olyan hangosan nevet, hogy elmegy az étvágyad. Pofonok csattogását hallod Bécsben, a vadászati kiállítás területén, megdöbbenve kell tapasztalnod, hogy a pofozkodók magyar káromkodással áldják kölcsönösen a családfáikat. És most a krakói ünnepségeket is magyar skandalum zavarja meg. Jó istenem, hagyjunk hát föl már a magyar lovagiaskodással. Ne zavarjuk az európaiak vacsoráját, kiállítását és ünnepségét. Szeressük egymást. Legalább egyelőre akkor, ha külföldre tesszük a lábunkat. És Lánczi és Miklóssi ügyvédjelölt urak, vagy hirlapiró urak, vagy vezető urak — ne handabandázsozzanak a nemzet nevében „A telhetetlen Szeged." — Utazás a megye-székhely körül. — „A telhetetlen Szeged" cimen vezetőhelyen foglalkozik egyik szentesi lap Szeged ama törekvésével, amelylyel Szeged számára követeli Csongrádmegye székhelyét. A cikkből közöljük a Szegedét érdeklő részt. „Szegedet, mióta a nagy árviz után újraépült, az állam mindenféle közintézménynyel támogatta. Amit csak Szeged harminc év óta kivánt, úgyszólván mindent megadtak neki, csakhogy egy hatalmas gócpontot teremtsenek az Alföldön a kulturának, közgazdaságnak és kárpótolkorhelyek, amely tréfáknak központja Ferenc öcsémuram volt. Hogy jobban lássuk öcsémuramat, mondjuk el, hogy szürke szakállán kivül vékony hangja volt és szőke haja, már nagyon régen hízásnak eredt tömör teste, amióta a méhesben nagyokat szundikál nyári délutánonkint. Tudomány dolgában csak annyira volt, ahol a falusi barátai adomái kezdődtek. Hej, hogy szedte öcsémuram ezeket az adomákat! Rögtön megtanulta őket és odahaza örömmel mondta el a nemzetes asszonynak. Az adomák miatt nemzetesasszony olykor keményen a szájára legyintett öcsémuramnak és még a vén Boriska is szégyenkezve dugta be a fülét. — Bezzeg a huszártrombitát meghallod, — szólt közbe urambátyám Borisra célozva és fölcsillanó szemmel hallgatta öcsémuram adomáit. Fejével billentett és pipáját kiverve, igy szólt: — Na látom, hogy nem ütöttél rám, amice! Én nem sokat beszéltem a fehércselédekről, inkább mindig körülöttük voltam. Kérdezd csak meg a nénéd ! . . . Nemzetesasszony ilyenkor az asztalra csapott és öreg arca elpirult : — Nem hallgattok, lókötők ! Mért mondják, hogy oda előre Szelenczy János úr és Fátyol Ilona kisasszony szökve, titkon, nagy szerelemmel lettek az egymáséi. De mikor volt az ! Ha olyan nagyon régen is, nem belepirul-e ma is az arc és kigyúl a megtört tekintet ? Történt — történt, — hogy is történt ? Hogy öcsémuram egyszer megint szerelemre gerjedt. Keresnénk, ki volt a szerelme Feják azért a nagy elemi csapásért, amelyik 1879-ben az árviz által érte. Örömmel nézte mindenki, igy Szentes város közönsége is, azt a rohamos fejlődést, melynek az ország második legnagyobb városa nekiindult. Bár konstatálni Jehet, hogy maga a lakosság, amely számra nézve Budapest után következik, korántsem felel meg intelligencia, a művelődés utáni vágyakozás tekintetében annak a nagy becézgetésnék, protekciónak, melyben ugy a magyar társadalom, mint az állam részéről részesül. Szegeden már annyira megszokták azt, hogy mindenki teljesítse kívánságukat, hogy szinte megütköznek azon, ha valamely oldalról visszautasításban részesülnek. Egy-két év óta valósággal visszatérő cikktéma Szeged számára követelni Csongrád vármegye szókhelyét. Legutóbb egyik szegedi lap vezércikkben vindikálja Szegednek a megye székhelyét." Miután kivonatosan közli a cikket az erős kritikát gyakorló lap, igy folytatja: „Szembeötlő és bántó az a hang, melylyel Szentesről megemlékeznek. Hát az kétségtelen, hogy Szentes hátra van maradva. Sok tennivaló van még ebben a városban minden téren, de ha ez igy is van, annak oka elsősorban ép Szegedben keresendő. Szegedet harminc év alatt az állam támogatta mindennel, ami csak egy város fölvirágoztatását elő képes mozdítani s hogy az elsősorban Szentes, mint a vármegye legnagyobb városa rovására esett, az csak természetes. Hogy mást ne említsünk, maga a vasúti menetrend is ugy van megállapítva, hogy Szentesnek valahogy haszna ne lehessen belőle. Ha Szentesről hajnalban elutazik valaki, akkor leghamarabb csak délután három órakor indulhat vissza. Tehát kénytelen egy egész napot eltölteni és a pénzt Szegeden elkölteni. Ellenben Szeged felől féltíz órakor délelőtt érkezik az első vonat, ugy, hogy még a szomszéd községekből se jöhet be vonattal senki a piacra. Minden hivatal, még olyan is, melyre csak a vármegyének van szüksége és igy a megye székhelyen kellene, hogy legyen, nem Szentesen, hanem Szegeden van. De minden más kulturális és gazdasági intézményt, amit elhelyezhettek volna ép ugy Szentesen, mint Szegeden, mindig Szegedre tették. Ez az oka tehát Szentes elmaradottságának. S ha a szegediek büszkén ütnek a mellükre, hivatkozva az intelligenciájukra, szerényen jegyezzük meg, hogy az állam által tulon-tul protezsált Szeged mellett Szentes, minden kulturális és közgazdasági intézményét, vasutait, közutait, középiskoláit, elemi iskoláit a polgárok áldozatkészségével váltotta meg, az államtól pedig soha nem kapott semmit. Dehát nem rekriminálunk. Hajlandók vagyunk a felvetett eszmét magunkévá tenni és átengedni a létesítendő Szegedmegye vagy Árpádmegye számára azokat a községeket, amit magának kiván Szeged, ennek ellenében rencnek, hát cselédi sorban találjuk. Borisnak — az öregnek — volt az unokája, aki a faluból, mint névtelen, mindenkitől elhagyatott poronty került a városba. Sok év mult el, apja, anyja meghalt a lánynak, csupán nagyanyja élt, a vén Boris, amikor a városból előjött. A szőke és a pirosarcu kisasszonyban ki ismerte volna föl a névtelen, ágrólszakadt gyereket? Szép ruhája volt, napernyője, kalapja és kék szemével ábrándosan nézegetett Borisra, a vénre, akinek látogatására urambátyámékhoz jött. Nemzetes asszonynak mindjárt nem tetszett a dolog. — Meddig marad itt ez a leány, Boris ? — kérdezte szigorúan. A vén cseléd, akit unokája látogatása boldoggá-boldogtalanná tett, megzavarodva rebegte, könyek között: — Csak egy napig, nemzetes asszony. Férjhez megy a városon egy kovácshoz, hát eljött, hogy lásson még egyszer az életben! — Azért! — mondta a nemzetes asszony keményen. — Azért, lelkem jó úrnőm; Tercsi — mert Tercsinek hivják, — addig, mig itt lesz, egy kis zugban is meghúzza magát. Szívesen látom szép ruháját, rózsás napernyőjét. Jó szolgálata volt a városon és pénzt takarított meg. — Azért ! — ismételte nemzetes asszony és végigmérte a vén Borist. — Nekem nem tetszik az unokád, érted ! — Igy szólt a szigorú asszony és becsapta az ajtót. Tercsi pedig mindenkinek tetszhetett. Mondatott, hogy szőke volt és pirosarcu, de nagyon pirosarcu és mindjárt az első azonban biztosítsák a mozgalom vezetői, hogy a vármegyei székhelyre amúgy is kijáró tanfelügyelőség, pénzügyigazgatóságon kivül törvényszéket is szereznek. Szentes, Szegvár, Mindszent, Csongrád, Csanytelek, Tömörkény, Békésmegyéből Gádoros, Orosháza, Szarvas, Jásznagykunszolnokmegyéből pedig Kunszentmárton, Öcsöd és a Tisza-zug többi községe földrajzi fekvésüknél fogva annyira Szenteshez gravitálnak, hogy ennek a törvényszéknek létesülése igazán nem ütközne valami nagy nehézségbe. Ha ezt az árt megkapja Szentes a vármegyének a cikkben jelzett megcsonkításáért, készséggel belemegy az alkuba. Mert végre a szegediek is beláthatják, hogy ha Szentes ma „szürke és jelentéktelen", jussa van hozzá, hogy jelentőség dolgában ép ugy emelkedhessen, mint akár Szeged. Végre is 68 ezer katasztrális hold színtiszta magyar lakóval benépesítve, megérdemel annyit, hogy legalább megadják az árát annak, ha egy becézgetett, szubvencionált város „nemzeti missziót* akar teljesíteni, ennek a teljesen magára hagyott városnak a bőrére." A spanyol forrongás. — Klerikális tüntetés. — Egész Európát elöntő, szenvedélyesen forró hullámokat ver föl a Vatikán és Spanyolország között kitört küzdelem. Vasárnap fognak meglátszani a harcnak legtriviálisabb külsőségei. A spanyol klerikálisok erre a napra hatalmas demonstrációt készítenek elő és ez a kezdete az antiklerikális spanyol kormány ellen elhatározott akciójuknak. Először azt tervezték, hogy a tüntetést Bilbaóban fogiák megtartani, de ezt a hatóság megakadályozta. Nyolcszáz különvonaton vasárnap a klerikálisok tehát San-Sebastianba mennek és ott tartják meg a tüntető-fölvonulást. Minden óvóintézkedést megtettek a spanyol rendőrségek esetleges zavargások megakadályozására, de a hangulat hihetetlenül izgatott és igy nem lesz csoda, ha a vasárnapot vérontás teszi majd emlékezetessé. Itt közöljük a. spanyol forrongásról érkezett táviratainkat: Készülés a tüntetésre. Madrid, augnsztus 5. Canalejas miniszterelnök hosszabb tanácskozást folytatott a hadügyminiszterrel és a tengerészeti miniszterrel, hogy milyen csapatokat küldjenek San-Sebastianba. Hír szerint madridi csapatokat is kivezényelnek. Százharminc. délelőtt — nyár volt, a porban verebek ferdőztek, — hosszú sleppes ruhájában, tollas kalapjában büszkén végigsétált a falun. Senkire se nézett és a hancúrozó, inges gyerekeket szép ruhájában vigyázva kikerülte. Napernyőjét vállán forgatta és a parasztasszonyokra az orrát fintorgatta. A templom mellett épen öcsémuramba ütközött, aki ott egy lócán pipázott és a paphoz átkiabált mindenféle gúnyos szavakat, amelyeket korhely barátaitól tanult. A vén, mogorva tiszteletes a kerités mellől válaszolgatott, nem kevésbé gorombán. Társalgásukat bizvást hallhatta az egész falu, de már senkise hallgatta. Tercsi tehát arra ment. Öcsémuram a pipát is kivette a szájából, ugy megnézte. A keserű pap is elhallgatott. — Szép kisasszony, — mondta a pap egyszerre, — hogy tetszik magának falunk ? Tercsi a papra nézett. — Szép falu, — felelt és zavarba jött. Tovább ment és sleppes ruháját még jobban a porba eresztette. Igen vigyázva lépegetett és gondolt arra is, hogy gombos cipőjét lássák. Hogy eszébe jutott-e, őitta porban ugrált az inges gyerekekkel, hogy némelyek emlékeznének a Bohókék Terkájárá ? Nem,nem. Aszobaleány minek emlékeznék a múltra, amidőn itt mindenki nagy kisasszonynak tartja őt. Többen látták, amint urambátyám portájára betért délfelé és látták öcsémuramat is, aki a kapubálványt támogatta, hogy kalapját zavarában lekapja és kezet csókol, mint néha, ha bűnei megsokasodtak, a nemzetes asszonynak.