Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-14 / 72. szám

1910 augusztus 10 DÉL MAGYARORSZÁG 5 láleset történt. A teinferopoli • kormányzóságban a kolera kitörése óta 3045 megbetegedés és 1475 haláleset volt. A támboveri kormányzóságban három napon belül száznégy megbetegedés és ötvennégy haláleset volt. A jekaterinoszlavi kormányzóságban 411 megbetegedés és tizenhárom haláleset volt, ugy, hogy ott a betegek száma most összesen 2290. Poltovában három napi szünetelés után tizenkét ujabb megbetegedés történt. A minszki kormányzóságban egy hét alatt százötvenen betegedtek meg és ötvenkilencen haltak el. A kolera kitörése óta itt hatszázhatvanhét beteg ós kétszázötvenkét halott volt. Altpéterhofban bezárták a városi kaszinót, mert a szakács kolerában megbetegedett. Odessza, augusztus 13. Az elővárosokban a. pestis egy neme pusztit. Kilenc személy meghalt és hatan pestisgyanus betegségbe estek. A betegeket egy külön erre a célra épitett barakkba szállították. Négy régi tanár. A szabadságharc kitörése előtt állították föl Szegeden az első, technikai pályára előkészítő iskolát, amelynek „Nemzeti polgári iskola" volt a neve. Még ebben is Magyarországnak Ausztriától való íüggetlen volta mellett akart demonstrálni a magyar kormány és minden vidéken létesített intézményt ezzel a jelleggel s ezt a jelleget kidomborító címmel ruházott föl. így létesült Szegeden 1847. évben a „Nemzeti polgári iskola", mely annak a célnak a szolgálatában állott, hogy a technikai pályára készülök teljes kiképzést nyerjenek. Az oktatás szolgálatában Szegeden akkor csak két iskola állott; az elemi iskola, melynek mindössze csak három osztálya volt és a gimnázium. Közel hatvanezer lakosa volt már akkor a városnak, egy technikai célokat szolgáló iskola tehát elkelt nálunk. Sajnos azonban, a forradalom után következő gyászos idők, mint minden nemzeti jellegű intézményt, ezt is nagyorf hamar elsöpörték a föld színéről, ugy, hogy az 1851-ik évben „Nemzetipolgáriiskola" cim alatt nem szabad volt ezt ismerni. A Bach-korszak kezdetével ezt az iskolát átalakították „alreáltanodává", amely az 1851-ik év őszén nyilt meg s alapja volt a mai állami főreáliskolának. Az alreáliskolának az első esztendőben tizenöt tanulója volt, akiknek az elméleti oktatását egyetlen tanár, Oratsek Imre látta el. A négy tanár között, akikről e fejezetben szó lesz, Oratsek volt a legnépszerűbb és a legközismertebb az egész városban. Régi ember volt nagyon. Még az 1805-ik évben született Szegeden és Magyarország történetének legforrongóbb és legdicsőségesebb napjait élte át. Rendkívül képzett, intelligens ember volt s aki újságírással is foglalkozott. Nevezetes, hogy az egész Alföldön ő volt az egyetlen ember, akit a nagyobb külföldi lapok a magyar állapotokról szóló tudósítással megbíztak. Nagy nyelvtudásának a híre tehát még külföldre is •ljutott s állandó és szoros barátságban állott egészen az élete utolsó napjáig számos előkelő német és francia lap szerkesztőjével. Szegeden általánosan „alföldi tudós tudósító tanárnak" nevezték a negyvennyolcas idők előtt. Oratsek Szegeden a hatosztályu főgimnáziumot végezte el, majd innen Pestre ment, hogy a Lyceumban előadott tantárgyakat tanulja. Egy év múlva innen Prágába ment, ahol csodálatosképen nem folytatta tovább eddigi tanulmányait, hanem kedvet kapván a kézmüvesiparhoz, egy prágai mesternél tanulgatta szorgalmasan az üvegek köszörülését és a müüveg-furást. Azután ismét másképen gondolkozott : mechanikus akart lenni és ebből az okból fizikai és kémiai tanulmányoknak élt. Amikor már azt hitte, hogy Magyarországba jövet, a tanultakat érvényesíteni birja majd, elhagyta Prágát és Temesvárra ment, de nem sokáig maradt ott, aminek az volt az oka, hogy minden reményében csalatkozott. Szegény fiu volt, saiát szorgalmából vergődött valamivé s amint a hazájáb;» j,ött, hogy dolgozzék, mindjárt az első alkalommal mellőzésben volt része. Oratseket ez nagyon elkeserítette. Temesvárról Szegedre jött, ahol sok megpróbáltatást ós nélkülözést kellett elviselnie mindaddig, amig Nagyváradon megszerezte a tanítói oklevelet. Az 1829-ik évben a szegedi elemi iskola tanítójának nevezték ki, ahol 1847-ig működött. Mikor a „Nemzeti polgári iskolát" ebben az esztendőben Szegeden felállították, Oratsek Imre volt az első, akit az iskola tanítójává választottak. Az intézet igazgatója Tóth Keresztelő János kegyesrendi szerzetes volt, aki később ennek az iskolának a megszüntetése után az alreáliskolának is igazgatója lott, Oratsek pedig az alreáliskolának rendes tanára. Huszonkét éves tanítói szolgálat után nevezték ki tanárrá s ezen a pályán tizenhárom esztendeig működött. A város társadalmi életében nevezetes szerepet játszott. Egyénisége szigorú, de jóságos volt. Mindig eredeti ruhákban járt; tubákszinü kríspint, télen ernyős asztrakánsapkát és gombos, sarkantyús hegyesorrut viselt. Rövidszárú tajtékpipából dohányzott. A híres Oroszlán-kávéháznak, mely az Iskola-utca és Oroszlán-utca sarkán lévő házban létezett, állandó törzsvendége volt. Ebbe a kávéházba járt akkor a város minden kávéházbajáró, kiválóbb embere. (Később Mikszáth Kálmán is.) A szorgalmas újságolvasók olvasás közben bármely tekintetben felvilágosításra szorultak, Oratsekhez fordultak, akinek nagy tudását mindenki ismerte. A kávéházi asztalnál polémiába csak tanáremberekkel bocsátkozott, azon jeles tanári tulajdonnál fogva, hogy két tanár között rendesen háromféle vélemény szokott elhangzani. Élete végéig teljes erőben volt Oratsek. Szellemi frissesége még betegeskedése alatt is bámulatos volt. Az 1864-ik évben halt meg, megsiratta az egész város. A négy közül még az egyik közismert tanár Bója Gergely. Született Szegeden az 1817-ik évben. Gimnáziumot, majd a bölcsészeti tanfolyamot végezte el és a kegyesrendi tanitók sorába lépett. Az 1836-ík évben Kalocsára nevezték ki rendes tanárnak. A kegyesrendiek szerzetéből azonban valamilyen ok miatt három év múlva kilépett és Tatán 1843-ig, mint magánnevelö működött. Az 1853-ik évben került vissza ismét Szegedre, ahol a reáliskolánál alkalmazták. Kiváló ember volt, nagy szerepet játszott a város társadalmi életében. Nagy és belső barátság fűzte Oratsekhez, akivel sokszor órákig el tudott keseregni a haza sorsa fölött. Irodalmilag kevés munkát produkált, inkább az élet embere volt. Folytonosan olvasott és tanult. Nagy képzettsége miatt az 1869-ik évben a király Zalamegye tanfelügyelőjévé és királyi tanácsossá nevezte ki s ekkor kénytelen volt elköltözni a szülővárosából, ahova mindig vágyakozott vissza. Nemsokára nyugalmazását kérte és mint pestmegyei tanfelügyelőt nyugalmazták is. Ezután ismét Szegedre jött, birtokot és házat vásárolt s itt élte le az életét. Legérdekesebb sorsa volt az itt fölsorolandók között Mészáros Ferencnek, aki, bár a francia nyelvben a körülmények folytán sokkal jártasabb volt, mint akármelyik okleveles tanár, mégis, az oklevél hiánya mbtt, az 1873-ik évben megfosztották tanári állás tói. Az 1819-ik évben született Szegeden, atyja ¡res gombkötő volt. Az atyja műhelyében kitan.'ita a gombkötőmesterséget s mint ilyent, .. landos természete csakhamar külföldre üzt6 > külföldön Párisban tartózkodott legtovább, ahol magánszorgalomból mindennel foglalkozott, minden iránt'érdeklődött és mindent megtanult. Tizennyolc évig tartó párisi tartózkodása alatt a francia nyelvet szóban és Írásban tökéletesen elsajátította. Husz év múlva került vissza a szülővárosába, Szegedre, ahol nagy műveltsége, olvasottsága, a külföldi és magyarországi viszonyok felőli tájékozottsága csakhamar föltűnt. A városnak rövid idő alatt hivatalos tolmácsa lett. Sokan keresték föl azzal, hogy a francia nyelvben oktatást adjon. A tanítás eredményének hire városszerte elterjedt és soha annyi íó francia nem volt még Szegeden, mint akkor. Az 1870. évben a város tanácsa a francia nyelv ideiglenes tanítójává nevezte ki a „reáltanodához". Mészáros sorsában akkor állott be a változás, amikor 1874-ben a reáliskolában a fran7 * cia nyelv tanítása kötelezővé lett. Ekkor ugyanis fölfüggesztették állásától, amit azzal indokoltak meg, hogy „a reáliskolában a francia nyelv tanítása kötelezővé válván, okleveles tanerő alkalmazása szükséges, ki a középiskolai tanári katedrára megkívántató tudományos előkészültséggel rendelkezzék." Mészáros „rendelkezett" is ezzel az előkészültséggel, csak az oklevél miatt volt baj. Mégis, soha nem vetette senki a szemére, hogy nem a tanári, hanem a gombkötő-mester cim illeti meg. Tanár urnafc >s hívták élete végéig. Ami a tehetséget és a tudományt illeti, az 1851-től 1870-ig fönnálló alreáliskolának legkivá. lóbb alakja maga az igazgató, Tóth Keresztelő János dr volt, aki — amint egyszer már emiitettük — a „Nemzeti polgári iskola" igazgatója is volt. 1804-ben született Nyögéren (Vasmegye). Szombathelyen tanult, majd a kegyesrendiek szerzetébe lépett és 1823-ban Kalocsára nevezték ki tanárnak. Onnan a váci főgimnáziumba, később Pestre került, innen pedig rövid idő múlva két rendtársával, Horváth Cyril. lel és Reisinger Jánossal Szegedre jött. Tudományos kérdésekben ez a három ember volt akkor a város legjelesebb embere. Tóth Keresztelő János a természettudományt, Horváth Cyrill a történetet, Reisinger János pedig a bölcsészetet tanitotta. Ők hárman tették az ország eleőhirü gimnáziumává a szegedit, ^hova az ország minden részéből vágyakozott akkor a tanulni vágyók nagy serege. Különösen Tóthot szerették a tanítványai. Szelíd, kedves és megnyerő volt a tanítványaival szemben és a legszárazabb tudományokat is olyan formában tudta előadni, hogy a tanítványok mindig rajongó érdeklődéssel hallgatták. Nagy szeretettel foglalkozott Tóth a tanyai nép tanításával és ezzel kapcsolatban egy eddig még nem ismert tanítási módot honosított meg. A városban és a tanyákon „tudományterjesztő tanfolyamokat" csinált a felnőttek számára. Ezekre a tanfolyamokra azután valósággal tódult a nép. Az előadásokat ugyanis mutatványokkal tette könnyebben érthetőkké és élvezhetőbbé. A tanyák népe nagyon szerette ezeket a „mutatványos tudományokat", hallgatásukra szorgalmasan eljárogattak a legkülönfélébb állású polgárok, a városban nagy számmal a nők. A népszerű tanításoknak lett is eredménye. A tanyaiak iskolákat követeltek, ennek is Tóth Keresztelő János volt a legfőbb szószólója. Nagy fáradozás és a saját hozzájárulása után rövid két esztendő alatt tizenhat rendes és négy mozgó-iskolát létesített a felső- és alsótanyai nép számára. Óriási munkát fejtett ki. A tanyai nép oktatásán kivül tanított még a városnak majdnem mindegyik, különböző nemű és irányú iskolájában. A szegénysorsu tanulók számára alapítványokat tett, később népkönyvtárakat is teremtett. Mindez annyira elvette minden idejét és egész életét, hogy, bár folytonosan irodalmi tervek foglalkoztatták, önálló müveket nem alkothatott. Inkább alkalomszerű, kisebb lélegzetű dolgokat irt, többek között színházi értekezéseket, amelyekkel nagy elismerést aratott. Természetes, hogy ennyi fáradságot, munkát és érdemet a legmagasabb helyről is méltányoltak. A király előbb aranyérdemkereszttel tüntette ki, a kiegyezés után pedig királyi tanácsosi cimet kapott. Ezután rövid idő múlva megvált az intézet igazgatói tisztségétől s föl-