Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-08 / 40. szám

1910, I, évfolyam, 40. szám Péntek, iulius 8 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, pá Korona-utca 15. szám a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ca Városház-utca 3. szám c=3 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . K 24'— félévre . . . K 12"— negyedévre. K 6-— egy hónapra R 2 — Egyes szám ára 10 fillér EL0F1ZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . K 28 — félévre . . . K 14 — negyedévre. K V— egy hónapra tt 2'40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 cz=i Kiadóhivatal 835 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 A tanárok mozgalma. A most tartott országos tanárkongresszussal kapcsolatban olyan hírek kerültek forgalomba, hogy a magyar tanárság jelentékeny részében valósággal forradalmi a hangulat a csekély előléptetés és bizonyos egyéb, évtizedes sérelmek miatt. E verziók szerint nagyon sok tanár arra is el van szánva, ' hogyha a kormány őszig nem orvosolja a bajaikat, akkor sztrájkba lépnek. Ha ez a dolog olyan komoly volna, mint ahogy feltüntetik, megdöbbenéssel kellene tudomást vennie róla az országnak. Mert valóban leírhatatlan szégyen és nemzeti veszedelem hárulna ránk annak a révén, hogy azok, akiknek az élet legnagyobb viharzásaiközben is éberen, fáradhatatlanul kell ülniök a tudás trónusain, leszállnának onnan és bár önmagukért, de bizonyos anarchia eszközeihez nyúlnának. A tanárok mozgalma nem is annyira elkeseredett, mint aminőnek látszik első tekintetre. Tagadhatatlan, hogy a nagyváradi kongresszuson megnyilvánult a türelmetlenség. Ám ezen sem csodálkozni, sem megütközni nem lehet. Hiszen lehetetlen, hogy akadjon egyetlen ember, aki azt állítja, hogy gyermekeinek oktatói, a jövő Magyarország igazi küzdői jobb sorsra nem érdemesek. Tudja és vallja ezt mindenki, csak a koalíciós kormánynak nem volt ideje, még inkább nem volt lelkiismerete arra, hogy evvel a talán legnemzetibb nemzeti kérdéssel foglalkozzék. A tanárság helyzetének javítása, igenis, régen megérett és az elmúlt években lehetett volna módot találni a megvalósításra. Milliókat szórtak ki a koalíciós tékozlók pozitív haszon nélkül, ámde fillérnyi támogatásban sem részesítették a magyar kultura munkásait. A vád tehát a tanárok mostani mozgalma miatt visszaszáll az ő fejükre. A Khuen-Héderváry-kormány súlyos föladatai megszaporodtak. Erre a megnyilvánuló kulturális gennyedésre is flastromot kell találnia. Meg is találja bizonyosan. Épen ezért, mert az ország kijózanodott közvéleménye hisz a fölgyógyulásban, szinte lehetetlen, hogy az intelligens tanárok ne bíznának benne. Azt hisszük és aligha tévedünk: a forradalmi hangulatuk, ha van ilyen, nem a jövőnek szól, hanem a múlt szenvedéseiből táplálkozik. Az a hely, amit a tanárok betöltenek és amelyhez hűséget esküdtek, az a pálya, amelynél szentebbet elképzelni nem lehet és amely, hiába, az ideálizmus és hivatásért való rajongás virágaival van földíszítve, — kizárja a türelmetlenséget és az igazságtalan fölfogást a rá nem szolgálókkal szemben. A kormány erős meggyőződésű módot fog találni arra, hogy a csüg'gedőket fölemelje és a békétlenebbeket megnyugtassa. Ez a mód azonban semmiesetre sem lesz ikertestvére annak, amelylyel a koalíciós kormány a helyzetet elmérgesitette, amikor álmokat prédikált és azok megvalósítását könnyelműen elhalasztotta akkor is, ha alkalom adatott a produktív nemzeti munkára. Merész, de veszélyes ígéretekkel tömérdek sebet szaggatott föl a letört rendszer. A Khuen-kormány teljes tudatában van annak, hogy a többiek között jótékony és jogos orvoslásra vár az ország- sok ezer tanárának sok sérelme. Nem szélhámoskodik azonban olyan ígéretekkel, amelyeknek beváltását egyelőre sem időhöz, sem pénzhez kötni nem lehet. Amikor hát az egész közvélemény elismeri a tanárok követeléseinek a jogosságát, nekik sem szabad megfeledkezniük arról, hogy ma olyan kormány áll a hátuk mögött, amely elismeri nagy munkásságuknak kulturális erejét, hiszen nagyarányú nemzeti politikával jött és amelynek előre biztosított jóindulatából előbbutóbb kivirágzik a fizetésrendezés gazdasági áldása. Azt hisszük: inkább előbb, mint utóbb. Határozottan állítjuk: anélkül, hogy ezt a nemes munkát bármily politikai szemfényvesztéssel eiőznék meg. Szegedi jónevii és elismert tanárok ugy nyilatkoznak ma a „Délmagyarország" hasábjain, hogy sztrájkról szó sincs. Elégedetlen ugyan a tanárok egyrésze, hivatásuk kulturfontosságával asszony Irta Krúdy Gyula. Abban a szepességi városkában, ahol gimnázista voltam, állott egy ócska, fekete templom, ahol olyan mély gödrök voltak a padokban és térdeplőkben, amilyen mély gödröket hosszú száz esztendők alatt vájhatnak csak ki az ájtatoskodó emberek. Egyikmásik imazsámolynak a deszkáján valóságos lyukak voltak, különösen egy fekete Máriakép előtt, de senkinek se jutott eszébe megütközni, mert ugy szép a templom, ha régi. Vagy meglehet, hogy azért nem újították meg a kikopott deszkákat, mert számítás szerint, az innen elhangzó fohászok, könyörgések és vágyakozások már századok óta járt utón haladhatnak a magasságbeli trónus elébe. Megszokott az ösvényük az imáknak, amelyek e nagyon régen használt helyekről hangzanak el és a Magasságbeli talán már azért is odahallgat a földről jövő fohászkodásra, mert régi idők óta jönnek ugyanazon helyről a szivbeli kopogtatások. A lyukas imazsámolynak volt tehát a legtöbb látogatója; vasárnaponkint egymásra vártak az emberek, hogy a csodatevő imazsámolyra jussanak. Az asszonyok még a szomszéd városokból is idejöttek imádkozni, ha valami különös kívánságuk volt, — s midőn én a harangkötél mellett állottam egy jóravaló és szorgalmas gimnázista mozdulatlan figyelmével, (hogy odafönn a harang idejében konduljon meg), néha elgondolkoztam azon, hogy mennyi iinádkoznivalójuk van az asszonyoknak, akik a harangkötéltől nem messzire eső régi imazsámolyt látogatták. Egymásután járultak a fekete Mária-képhez és én láttam arcukat, amelyet megadással hajtottak meg: az ajkak alig észrevehető'leg mozogni kezdtek és az összekulcsolt kezek szinte megremegtek az áhítattól. A félhomályban, amely sokak által irigyelt állomáshelyemen körülvett, én láthatatlanul maradtam, amig az imazsámolyra boruló arcokra egy templomi ablak bőséges világosságot árasztott. Láttam a leányok arcát kipirosodni a forró imádkozástól; láttam bűnbánó asszonyszemeket könytől megnedvesedni és olykor szinte hallhatólag fohászkodott egyik-másik asszony: — Kedves, jó Máriám, most megbocsáss utoljára .... Őrhelyemről néha egész imádkozásokat hallgattam végig és míg a templom megtelt tömjénfüsttel, emberi susogásokkal, a harangkötél mellett álló, eltakart fiucskának a feje körül fátyolként borongtak a legkülönösebb fohászkodások, amelyeket végighallgatott. Emlékszem: legtöbbször a fiatal asszonyok feledkeztek meg magukról és mormogták el hangosan imádságukat, mert ő bennük még több volt a szenvedély, amely égen és földön egyforma hevességgel vágyik meghallgattatásra. A leányok csak sóhajtottak, néha hangosan, míg az öregemberek épen ugy dörmögtek az istenség trónusa előtt, mint az életben szokták. Általában — azóta is gyakran eszembe jutott ez a dolog, — az emberek épen olyanok imádságaikban, mint az életben. Vannak panaszkodó, szemrehányó, kesergő imádkozók, de épen annyian vannak a követelőzők, erőszakoskodók, akik a kell és muszáj szavakat alkalmazzák könyörgésükben. Különös helyzetemnél fogva megtudtam, hogy az állami főerdészné fiúgyermek után vágyakozik, mig a barna és kedves tekintetű postáskisasszony egy Károly nevü embert kért számon Máriától. Vilnáné, egy takácsmester fiatal felesége iszákos és durva férjére panaszkodott és nem átalkodott azért fohászkodni, bár az égiek elszólítanák mellőle a takácsot. Korompainé, a városka leggazdagabb polgárának a felesége minden vasárnap csupán ennyit mondott az irnazsámolyon szenvedélyes hanglejtéssel: — Azt akarod, Uram, hogy elsorvadjak a gondolataimtól ? Ments meg, Uram, a vágyaktól, hisz te mindenható vagy. S mig a vasárnapok egymásután multak, a kis harangozó-diák ilyenformán lett tudója •sok mindennek, amit földi embernek nem lett volna szabad tudni ... Az asszonyok imádságai nem változtak, elejtett szavaik, hangos sóhajtásaik tudatták a kis diákkal, hogy az imák eddig nem intéztettek el azon a helyen, ahová címezve voltak. Korompainé, aki boszorkányos fekete szemével, szenvedélyeket, indulatokat kifejező arcával abban az időben félelmetes volt nekem, mind türelmetlenebbül hajtotta barna fejét az imazsámolyra. Olykor görcsös, elfojtott zokogás rázta meg vállait és egymásba kulcsolt kezeit hevesen szorította, homlokára. A kis harangozó szinte szemre-