Déli Hírlap, 1989. június (21. évfolyam, 125-150. szám)

1989-06-01 / 125. szám

Magány Feled? Gyula litográfiája Lillafüred, 1969 1969. augusztus 28—G9-én ren­dezték meg a fiatal írók lilla­füredi találkozóját. A koheren­cia az 1956 utáni irodalmi élet egyik legfontosabb eseménye volt az 1963-as pécsi költőtalál­kozó után. A vitaindító referá­tumot Jovánovics Miklós tartot­ta. A tanácskozás Darvas Jó­zsef, a Magyar Írók Szövetsége elnökének vezetésével folyt. Fel­szólalt Varga László, Urbán Gyula, Haraszti Miklós, Mezey Katalin, Rózsa Endre, Kovács Sándor Iván, Kurucz Gyula, Szeder Katalin, Molnár-Péntek Imre, Huszár Tibor, Czakó Gá­bor, Oláli János, Veres Péter, Oltyán Béla, Tóth Dezső, Do- bozy Imre, Szentínihályi Szabó Péter, Domokos Mátyás, Orosz László* Módos Péter, Kertész László, Varga László, Szabó B. István, Ratkó József, Kabdebó Lóránt, Bata Imre, Pomogáis Béla. A tanácskozás alaphangját Ha­raszti Miklós felszólalása adta meg. Az Irodalojnpártoló Egye­sület tervezi az írókonferencia teljes jegyzőkönyvének kiadá­sát. Két felszólalásból közlünk részleteket, Haraszti Miklós felszólalásából • SzoracMgusamfc, statiszti­kusaink már több éve nagy biztonsággal és egzaktul ki­mutatják — Magyarországon egyre szélesedő társadalmi olló nyílik, amely szocioló­giailag pontosam körülhatá­rolható. Gyakorlatilag a tár­sadalom nagy tömeged kife­lé helyezkednek ei ennek az ollóinak a lent levő szárá­ban, és minden esetben olyanok helyezkednek el az olló fenti szárában, késében, akitk a gazdasági, vagy po­litikai apparátusban is fent helyezkednek el, hatalmi funkcióban. Az élet, az élet­mód minden, egyes mutató­jában pontosan .megmutat­kozik ez a szétnyílás. A kérdés tükröződik az iro­dalmi életben is, hogy a demokrácia dönti el, mi a társadalom végcélja. A fia­tal írókban, költőkben fel­vetődik a végcél kérdése. Bűnösnek tartanám azt az irodalmat, amely vezérlőelv­nek nem a végcélt válasz­taná. Azt pedig egyszerűen vissza kell utasít ártom, hogy a végcélra való összponto­sítás során a fiatal írók- költőík többsége nem a má­ból indulna ki. Egyszerűen nincs is Magyarországon olyan költő vagy író, aki anélkül írna a végcélról, hogy azt a mával ne szem­besítené. A szétnyíló társa- { dalmi ollóban való elhelyez- j kedés egyre inkább a ta- j nultság mértékétől függ. Aki tanul, annak függvénye, ki hol helyezkedik el, illetve családja a kialakult társa­dalmi struktúráiban. Ki ri­asztó jelenség, amely még riasztóbban véti fel a vég­cél kérdését. A demokratiz­musnak és ezzel összefüg­gően a hatalom kérdésének a problematikája legyen a fiatal írók társadalmi fele­lősségének döntő kérdése. Befejezésként még egy problémáról szeretnék be­szélni, a klikkek Pomogáis Béla és most Jovánovics Miklós által is fölvetett problémájáról. Én ezt rend­kívül hamis megközelítési módnak tartom. Szó sincs arról, hogy a csoportok egyáltalán megalakultak vol­na már, hogy eljutottunk volna odáig, hogy a csopor­tok publiciszti kus irodalmi tevékenységükben jól körvo­nalazhatták volna a maguk elképzeléseit, és ezáltal fel­élénkítették volna az iro­dalmi hivataM életet. Telje­sen hamis azonosítás, klik­keknek nevezni a csoporto­kat. Klikkeket csak azok alkothatnak, akik hatalmon vannak. Attól messze van­nak még a fiatal írók, hogy ide eljussanak. Arra volna szükség, hogy az eddig megvalósított, egyetlen való­ban szocialista és demokra­tikus irodalompolitikái elv­nek, a Lu nacsarsz ki j-féle irodalompolitika elveinek megfelelően a csoportok harcából, együttműködésé­ből, összeolvadásából, szét­robbanásából alakuljanak ki a magas irodalmi értékű művek, ez a továbbfejlődés­nek is egyben a garanciája. Ratkó József felszólalásából Nagyon sajnálom, hogy Jo­vánovics Miklós referátu­mában egyetlen egy sor sem hangzott el a külföldi fiatal magyar irodalomról, írókról. A magyarság szerintem nem időszakos, átmeneti, hanem állandó és természetes álla­potuk nekik is. Önélkülük nem is lett volna szabad, azt hiszem, megrendezni ezt a találkozót. A másik dolog szintén Jovánovics Miklós­nak, a referátumával kap­csolatos. Azt mondta, illetve bizonyos sajnálkozással em­lítette. hogy talán a mostani nemzedékeknek vagy nem­zedéknek nincsen osztályel- ménye. Én azt mondom, hogy az osztályélmény hiá­nya egy olyan társadalom­ban, amelynek kimondott szándéka az osztálynélküli társadalomi felépítése, nem lehet baj akkor, ha ezt az osztályélményt helyettesíti a magyarságélmény vagy a magyarságélménytől nem idegen közösségélmény. Vé­leményem szerint a Tiszta szívvel-esek nemzedéki cso­portját éppenséggel osztály­élmény, közös osztályélmény tartja össze. Még egyszer a Pilvaxról (folytatás az 1. oldalról) két mi is példaképünknek tekintünk, s akiket más is tekinthet annak, ha a szí­ve meg az esze úgy diktál­ja. Kétségtelen, hogy a ’48-as Pilvax érdeme, tette és munkája, összehasonlíthatat­lan annak a néhány „forró fejű” embernek a tetteivel, akiket a mi Pilvaxunk tud­hat magáénak, ámbár a megtisztult forradalom, — a szocialista forradalom ügye egyet jelent a dogmatizmus elleni könyörtelen harccal is, meg a demokratizmussal is, meg az emberséggel is, amelyről nemcsak mi beszé­lünk —, hanem mindenki, akinek most hivatalból ez a kötelessége, viszont a tet­tekből részt kérünk! Petőfiéknek akkor nem kellett a szektariánusok el­len harcolni, s az a világ legtermészetesebb dolga volt (más kérdés, hogy politikai vakság is), hogy Petőfit, mint képviselőjelöltet, a ke­rületéből — ha meggondo­latlanul is — elzavarták, — nálunk pedig a szocialista demokrácia megerősödését látszik bizonyítani a hihe­tetlen tény: a KV tagját, a megye egyik vezetőjét is meg lehet bírálni! Persze, az igaz, hogy ma már lehet —, de nem ez az erény. — hanem az a bűn, hogy eddig nem lehetett! ahol választott vezetők ve­zetnek — s valóban népkép­viselet kormányoz —, ott ezeket megbírálni, vissza­hívni, beszámoltatni akkor lehet, amikor a választók­nak kedvük szottyan. Enél- kül se demokrácia, se szo­cializmus, se szabadság nincs, csak önkény, meg törvénytelenség, amiből pe­dig egyetlen nép sem kór jottányit sem. Hol tartana ma már a mi népünk, ha felszabadulásunk tizenegyedik esztendejében nem kellene bizonygatni, hogy a vezetőt bírálni min­den állampolgárnak alkot­mányos joga, ha ugyan nem kutya kötelessége! Ebből következik: „nem azért virrad, mert a kakas kukorékol, de a kakas ku­korékol, merthogy virrad”, de se nem író, se nem em­ber, akii csak akkor meré­szel kukorékolni, amikor már a virradatot nemcsak a- fényes nap jelzi, de pecsé­tes írás is bizonyítja. Mis­kolcon sem kéne sokáig ke­resgélni, míg megtalálnánk azt, aki mindig kukorékol, mindenre van kukorékolni valója, — de csak pesti új­ság, meg a pecsétes írás után. A világ legkönnyebb mestersége ez, de érthetően nem* lehet sohasem rokon­szenves, sem emberi. A Pilvax szelleme embe­ribb magatartásra, — önál­ló gondolkodásra is tanít! De tiltakozásra is tanít, az ellen, hogy hazánk jeles köl­tője Miskolcon csak a bel­ügyi szervek „felügyelete” alatt tarthasson irodalmi előadást. Erre a jelenségre vissza kell térni —, mert Földvári elvtárs, aki a szo­cialista demokratizmus erő­teljes kibontakozását bi­zonygatja, elismeri ugyan, hogy erről tudomása volt, — ellenben a belügyi szer­vek tagjainak is elismeri a jogát az ilyen estéken való részvételre. Ezt mi is elis­merjük, mindenkinek el kell ismerni. De ki hiszi, hogy a belügyi szervek tagjai az irodalom iránti forró szere- tetüktől fűtve cirkáltak az Írószövetség előtt, s noha Miskolcon volt már néhány irodalmi est, az Írószövet­ségnek is minden hétfőn van összejövetele, — csak ekkor és soha máskor nem érezték szükségét irodalmi érdeklő­désünk kielégítésének? Joggal vártuk volna, hogy Földvári elvtárs, a megyéi pártbizottság első titkára, a központi vezetőség tagja, ezt a jelenséget, mint eléggé el nem ítélhető, mint a szo­cialista módszerektől telje­sen idegen módszert a ma­ga nevében is visszautasít­sa, s megfelelő intézkedése­ket foganatosítson, vagy fo­ganatosíttasson hasonló ese­tek elkerülésére. Hogy az eset megtörtént, talán nincs is olyan káros és súlyos —, mint az, hogy Földvári elvtárs a központi vezetőség július 18—21-i ha­tározata után ezt még min­dig megengedhetőnek tar­totta. Azt hiszem, a belügyi szervek is eljutottak már a párt önbirálata es útmuta­tásai után odáig, hogy az ellenséget ott keressék, ahol az valóban van, — s ne hintsék akaratlanul is a bi­zalmatlanság légkörét ép­pen akkor, amikor a párt értelmiségi politikája, illet­ve annak gyakorlati kivite­lezése merőben eltér a né­hány év előtti káros gya­korlattól. Ha pedig még nem jutottak volna idáig, — ép­pen a megyei pártbizottság első titkárának a kötelessé­ge, hogy letérítse őket a helytelen útról. (...) Valamiféle új módszer van kialakulóban, mely a régi rossznak egy új, „de­mokratikusabb” változata, amelynek nincs még neve, — de amelynek nevét nem kétséges, leleményes népünk mielőbb megformálja. Ez a módszer pedig nem más, minthogy a „kispolgári ér­telmiséggel” barátkozó, és- ezek vonalára csúszó em­bert egyesek munkahelyéről áthelyezik — nevelési szán­dékkal —, ugyanakkor jó munkája elismeréséül pénz­jutalomban részesítik. (Ilyen eset adódott például egyet­len napilapunknál, az Észak- magyarországnál.) Most mit gondoljon az ember, egy olyan értelmiségi, aki maga Is a napszámos sorból in­dult el, — s akiből talán sohasem lett volna értelmi­ségi, vagy pláne író, hanem szól bele életébe 1045-tel a történelem? Hát érdemes voét? Érde­mes volt verekedni, küzde­ni. tanulni, értelmiségivé válni? Ha már az ilyen em­berrel való barátkozás is káros következményeket je­lent? Mi ez? Nem szeretnénk, ha me­gint más lenne a sző, éa megint más a tett. Ezt a néhány sort a mis­kolci kulturális élet vitái­hoz szántam, eredetileg tele javaslattal. De hát itt a bizonyíték: az alkotókedv, a helyesnek vélt javaslatok is mákszemmé zsugorodnak —, ha a tisztuló levegőbe ko­rom is vegyül, s éppen on­nan, ahonnan mást várnánk. De talán még visszatér­hetünk a javaslatokra is — addig hadd kristályosodja­nak a Pilvaxban. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok terjengenek a Pilvaxnak nevezett A vasi kávéház törzsasztalánál, az illatos fekete párolgó gőzé­ben, elmerengve a múlton és jelenen, s még inkább a jövőn, — nem kis felelős­séggel az előbbiért, — ter­veztetéssel, álmodozással az utóbbit illetően, amelynek immár valamennyien alko­tói, formálói vagyunk, né­pünk nagy és magasztos ha­gyományaihoz híven. A csöndes Pilvax aszta­lain délután napfény ját­szadozik. az ablak alatt em­berek sietnek, gondterhesek és vidámak, miskolciak, ma­gyarok. — jelen és jövő. Gondolnak-e Petőfire, » Pilvaxra? Talán igen. (Merjielent a Kilátó 7056. szeptember 9-i számában.) Az Irodalompártoló Egyesület kiadásában előkészületben OLVASÓKÖNYV Abaúj, Borsod, Görrtör és Zemplén megye irodalmából Főszerkesztő: Kováts Dániel és Zimonyi Zoltán Szerkesztők: Fehér József Porkoláb Tibor A kötet szerkesztői min­den ötletet várnak. A mű szerzőjének nevét, a mű cí­mét' és a lelőhelyét kérjük megjelölni. Minden használ­ható ötiet adójának nevét ■ a kötetben feltüntetjük. Széles e világon mindenütt, FÜZES LÁSZLÓ Vallomás a szülőföldről Crészfef) VL szonett Az öfömdtcfv- rahun a korom ahogy nő kocsma, presszó és butik, — s nem építettünk még egy új mozit — külvárosok bon félhomály bolyong. Az Avas mór egy Rogy beton vödön. A harangjáték Kongja elbukik. Halált rikolt a vésztjósló kuvik elítélt fákon hajló ágakon. Hiába óvná kincseit a táj, a „mit számít az" mindent felzabál, aüg látszik a kilátó torony nyújtózó tűje. — Karcsú és feszes. — De éJ bennem a régi, zsirdelyes, mint eső mosta szikla hegyfokon. SZEGEDI LÁSZLÓ Itt kell maradni Mrfy gyors az idő, megint vége-a nyárnak, és újra feltámad az északi szél, már vége lesz lassan a szép vidámságnak, megsárguí a Bükk és lehull a levél Már száflnak a fecskék s a gályák rs delre, a szárnyuk acélos, nagy vihart kibk. az én életemnek e táj menedéke, én nem vagyak vándor, itt készül a sít. CSORBA PIROSKA Nemlétből fényre Wa már egyszer a sors-szeszély nemlétből a fényre dobott, legyünk elevenek, egyek, a fájdalomig boldogok. Talpunk alól a tiport fű zöld ellve testünkre nevet, Kainknak — a létről válaszul itthqgyunk egy kérdőjelet. AKÁC ISTVÁN A tárgyak megőriznek Dottoma von a fának, íohászc wtfí a víznek, mindenben zene zendül, a tárgyak megőriznek. Mindennek varázsa var; csóknak, emléknek, íznek, mindenben zene zendül. a tárgyak megőriznek. Szerelmes áradások szűz csillagokig visznek, mindenben zene zendül, a tárgyak megőriznek. HORVÁTH GYULA Cigánytelep Ezek a fölcfházak olyanok, mint a temetők, az anyák szirénázó sírására figyeljetek, ti faluk, városok, istállótestemben megkötött csikószívem nagyot rúg. Már két hete nem ríttam, mint cigánylányok, úgy ülnek körül a bokrok, táncba viszi őket a legényszél, vesszőhajuk szétbomlik, mint a sorsunk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom