Déli Hírlap, 1989. június (21. évfolyam, 125-150. szám)
1989-06-01 / 125. szám
U J AZ IRODALOMPÁRTOLÖ EGYESÜLET ÜNNEPI KÖNYVHETI LAPJA SZERKESZTETTE: JUHÁSZ JÓZSEF, MfLE LAJOS, SERFŐZÖ SIMON, ZIMONY1 ZOLTÁN Az irodalom önkormányzata írta: Németh László Korunk döntő, minden nép életében visz- szajáró társadalmi jelenségei: az amerikanizmus, fasizmus, bolsevizmus, szellemellenesek. Erkölcsi lendületük s fegyelmező eszközeik bármennyire különböznek is, mind a háromnak homogén tömegekre van szüksége, mely helyett vezetők és káték gondolkozzanak. A társadalom bürokratizáló- dása, amely minden országban s minden kormány alatt gyors iramban folyik, mandarinokat keres és nem szabad szellemeket. A civilizáció, amennyiben ez a fogkefe kötelező használatát jelenti, az afrikai kunyhókba is behatol, a szellemiek iránti érdeklődés azonban Európában is apad. Akármilyen halálos harcban állanak a társadalom szétvált csoportjai, abban egyetértenek, hogy a szellem szabadságjogait mind meg akarja vonni. Ez a szellemellenes hangulat az irodalomba is betört. Az írónak, halljuk, csatlakoznia kell a szembenálló világnézetek valamelyikéhez. Amikor egy eszme népeket, családokat szel ketté, a szellem embere, aki világéletében eszmékkel társalgóit, nem menekülhet fölfelé, a „tiszta művészet” felhőibe. Ha ő nem akarja megmondani, hogy jobbra vagy balra, hát kicsoda? Az író a tömegek tanítója, mit ér az olyan írói munkássága, amely milliók legunszolóbb ügyét hagyja érintetlenül? Micsoda ember az, aki a puskagolyók világában üveggolyókkal akar szórakozni? Tetszetős kérdés, amelyre korunk irodalma feltűnően dacos választ adott. Van ugyan itt kétségkívül egy irodalom, jellegében a tizenkilencedik századi folytatója, amely társadalmi problémák felvetését és megoldását tekinti végcéljának, s a könyvesboltok kirakatait jórészt ez az irodalom tölti meg: de a jobbhk, az élő irodalomtörténet, a huszadik század utászai csaknem valamennyien a művészet belső területei felé törnek, művészetüknek nincs pártszíne, szikrázó jégsáncokkal zár el magától minden olcsó aktualitást. Valéry, Gide, Pfoust, Ortega, Ayala, Borgese, Joyce, Virginia Woolf nevét sorolom fel hirtelen iben. Van ezek közt, aki csalánkiütést kap egy vezércikktől, s van, akit a spanyol forradalom nagykövetté nevezett Ki, de egy sincs, akinek a műveiben politikai szempontok irányítanák a művészi igazságot. Nyárspolgár hiheti csak, hogy ezeket az írókat a gyávaság számítása tartja vissza az irodalmi agitációtól. Az író számára, akármelyik „viiágnézet”-hez csatlakozik is, kamatozóbb, mintha magára marad. [...] Magyarországon köztudomású, hogy politikusok osztják az írói dicsőséget. Az utolsó harminc évben nálunk még a kiváló írók is műveik társadalmi vonatkozásainak köszönhették a hírnevüket, s népszerűtlenségüket. A magyar író tíz csapnivaló művet előbb kihever, mint egy félreértelmezett mondatot, amely a támogató társadalmi réteget uszítja rája. Miért nem akarnak hát az írók a szemközt álló világnézetek valamelyikéhez csatlakozni? A legegyszerűbbön Kezdve: mert nem tartják ezeket a világnézeteket any- nyira szembenállóknak. Két ember természete attól, hogy fojtogatják egymást, még bámulatosan hasonlíthat. Egy nagyobb láthatárban dolgok, amelyek a politika bolhaszemszögéből világvégeknek látszanak, esetleg egymásnak szomszédjai. [...] A művészi igazság nemcsak másféle, de határtalanul bonyolultabb is, mint a politikai. A művész nekivág azzal, hogy politizálni fog, a politika azonban még nem föltétien ellensége a komponálásnak; az író kijelöli az alakok helyét, elmélyít egy helyzetet, megokolja egy elhatározás vallott és valódi okait: a műben új izgató, politikán túli vonatkozások szövődnek, a művészi igazság ráburjánzik a politikaira; a mű megsemmisíti, letorkollja a politikust; a pártember tűnődhet, hogy pártjának követelje-e a művet, vagy bosszankodjék a sok „csakhogy”, „ámde” fölött, amellyel a művészi igazság kompromittálja a politikai kiskátét. Kassák Lajos csak elég jó szocialista akart lenni az Angyalföld-ben, műve mégis az örökké azonos életnek klasszikus ízű dicsérete, szinte idillek sorozata, melyek közt a meggyőződéses agitáció is ügye- fogyottan magára marad. S említsem-e Adyt, aki írt egy csomó pártverset, de lírája szemközti ágain annyi ellentmondó verssel egyensúlyozta ki, hogy ez a pártlíra egyik karja lett csak a sokféle antago- nizmuspárnak, melyekből lírai önelemzése összeilleszthető. A művész sokkal lelkiismeretesedben és sokkal aprólékosadban állítja arányba benyomásait és ítéleteit, semhogy műve mint agitációs eszköz beválna. [ __] Mekkora ostobaság ezt a magaEubbfa}- ta felelősségérzetet, mint artista korlátoltságot, társadalmi közömbösséget pellengé- rezni ki. Egy valamirevaló műalkotás társadalmilag sohasem lehet közömbös. A művész nem húzódhat vissza képei, rímei mögé, hogy műve társadalmilag csakugyan közömbössé váljék. Egy irodalmi alkotásban annyi szeretet, közöny és megvetés kristályosodik ki következetes optikai rendszerré, hogy aki egyszer ennek a kristálynak a közepébe helyezkedett, a művön kívüli világot is a mű fénytörésében látja; egy műalkotás nemcsak a mű problémáit, hanem virtuálisan az egész világ problémáit is megoldja: határozott álláspontot szugge- rál olyan dolgokkal szemben is, melyeken talán írója sem gondolkozott. [...] A válogatás csak élesedik, ha az író eszmék, irányok, teóriák külső köre helyett mesék, ritmusok, képek belső körén végzi el. Amit veszt közvetlen érdekességben, műve általánosabb érvényében visszakapja. [...] Nem paradoxon: az író társadalombefolyásoló erejét csak azal játszhatja el, ha szolgaként csatlakozik valamelyik társadalmi mozgalomhoz. [,..] Az irodalom exterritoriális terület, melynek polgárjoga és polgár-kötelessége a szellemhűség: nem ismerni el más kényszert, mint a szellem belső törvényeit. Éppen mert egy mű társadalmi következményei kiszámíthatatlanok (ami ma meddő „formaművészet”, holnapra a legaktuálisabb politika lehet, s ami délelőtt agitatív hőstett, délutánra dögök rugdalása csak); irodalmi műre csak irodalmi mértéket lehet alkalmazni, az esztétika az írók egyetlen méltó politikai hatósága is. E gondolatiipró korban, amikor a legjobbak húzódnak vissza a szellem belső, politikailag megközelíthetetlen területeire, s kókadt írók a politika szelével dagasztják rongyos vitorláikat, az író életérdeke és erkölcsi kötelessége az irodalom önkormányzatát védeni, a tiszta esztétikai elvhez, törik-szakad, ragaszkodni. A művészet az egyetlen terület, ahol egy szabad lelket sohasem lehet megfuliasztani. Ha elveszik tőle a kritika jogát, beveszi magát a mesék bozótjába, s ha onnan is kifüstölik, elég lesz egy néma tájon versben végigmennie, s a szavak egymásnak ütődő harangjából is lelkesedése és megvetése fog kicsengeni. A művésznek rom lelke ötödéhez. tizedéhez, hanem egész műalkotásba kívánkozó leikéhez kell ragaszkodnia, s amíg ő maga el nem fárad, ragaszkodhat is, mert a művészet az a Svájc, amelyet hiába özönlenek el németek, olas )k, franciák, mindig marad egy darab szabad földje az író dacos hűségében. [.. J 1931 (Készlet a Grezsa Ferenc szerkesztésében a könyvhétre megjelenő Életmű szilánkokban című tanulmány kötetbölj SERFÖZÖ SIMON • Út a fölszámoltatáshoz Ha e nép veszteségeit csak nagyjából vesszük számba — nem az ellob- barrt évszázadokkal ezelőttieket, csupán az utóbbi hat-hét évtizedét — akkor is hegyek magasságáig belerendül a szív. Mint vetéskor marékből a búza- mag: szóródtunk, szórattunk szélbe, idegenségbe, vetettünk halálba, pusztulásba. Csoda, hogy vagyunk, még megvagyunk, nem mások lakják helyettünk ez Európa alvégén rongyoskodó, gyepsori országot. Hisz nyugat felé hányunkat vitt el, sodort a tenger, s vetett Amerikában partra, s vitt kelet felé hánykódó, tengernyi messzeség, s érkeztek meg apáink az embervágóhíd aljamunkásainak Voronyezshez, Urivhoz. S amerre még a dübörgő marhavagonokban — a hadifoglyokon túl — utcákon s mindenféle összekapdosott tízezrek keltek útra „kicsi robotra’*: kényszermunka-táborokba, fogságba. Hányán jöttek közülük vissza? Hányán a bujkálás árkaiból? S akik eltüzeltelek, azok közül hányán a füstből, hamuból? Hányán a lakosságcsere át- és kitelepítettjei közül? Ki számolja meg a terror elől s félelemből országelhagyókat: a senkiföldjén szabadon vadászhatókat a vizslató puskákkal? Kicsoda összegzi Recsk, Hortobágy s a verőlegények áldozatait. Október fellángolt ünnepének halottait? Valahány kivégzettjét a taroló megtorlásnak, leszámolásnak, aminek' számszerű nagyságával össze sem vethető a bresciai hiéna véres munkája?! Ám a veszteségeinknek ezzel még nincs vége. Hisz ezrével menekült azután is innen a nép. S mi is fogyasztottuk, fogyasztjuk máig magunkat az ön sors rontástól idő előtti halállal, apasztjuk alulnépesedéssel: az egyké- zéssel, kettecskézéssel. S akiket az emlékezetkihagyású haza a határokon túl felejtett, magukra hagyott, a közönytől elidegenedve tőlünk — ki tudja — hányán veszítik el nyelvüket: önmagukat? Letorkollták mindig a szót, ha csak megnyikkont, kiállt védelmükben: másokat ne sértsünk meg - ám mások megsérthettek bennünket. Ne borzoljuk, bántsuk érzékenységüket — ám a miénket nyugodtan lehetett. Képesek voltunk magunkat megvádolni gyűlölködéssel, miként háborús bűnösséggel is, s bűntettek elkövetésével, amit aztán szomszédaink olvastak fejükre. Hol van még ilyen megalázkodó, sérelmeit elhallgató, magát meggyalázó, magának ártó s magára ártalmas nép? Ilyen magát írtó, pusztító, amelyik — meglehet - már le is mondott magáról, ahonnan egyenes az út a fölszámoltatáshoz? A kérdőjel belegörbül; egyáltalán a kilátástalanságba, e vaksötétbe nyíló ajtók, ablakok mögött valóban mi lakunk, mi kushadunk? Még maradtunk, vagyunk, akik magyarul szólunk egymáshoz? Nem csupán álmunkban vissza-visszatérő emlék, bagy létezünk, élünk, araszolunk még ezen a tájon? S nem a múltban már valahol, valamikor? Még egyszer a Pilvaxról Talán egy éve lehet már, hogy valaki valamilyen irodalmi probléma megtárgyalására kért tőlem találkozót. Nem olyan egyszerű dolog a miskolci -viszonyok mellett meghatározni egy ilyen beszélgetés színhelyét, különösen, ha mindkét fél ideje, gondja, munkája is befolyással van az ilyen „mellékes” megbeszélésekre. A legjobb megoldásnak látszik ilyenkor a kávéház, vagy a presszó, de az sem mind, mert az egetverő, bárgyú csinnadratták néha az élettől is elveszik az ember kedvét, nemcsak az' irodalomtól. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a sok rossz közül a viszonylag csendesebbre esik a választás, ez pedig Miskolcon az Avasi-kávéház. Akkor így válaszoltam: „Rendben, délután 5-kor találkozunk a Pilvaxban.” Akkor még nem tűnt annak, de ma már érdekes, hogy barátom nem kérdezte visz- sza, mi az a Pilvax és hol van, csodálatosképpen a jelzett időben pontosan megjelent az Avasi törzsasztalánál. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha az igazságot most megállapítom: innen a miskolci Avasi-kávéház Pilvax elnevezése, mely azóta a miskolci írócsoport tagjaiban gyökeret vert, s mely talán szimbólummá is változott. _ Ezt akkor is szükségesnek tartom hangsúlyozni, amikor már előttünk a tény és a kísérlet, mely ezt a hagyománytisztelő, a magyar szabadság történetének egyik legszebb napjait idéző, az irodalommal összenőtt fogalom puszta emlegetéséből valamiféle új forradalom csíráját véli előbukkanni, csak még azt nem tudván, hogy „kik és mi ellen”? Nem lesz talán érdektelen elmondanom, hogy kora ifjúságom óta a kávéház szót hallva, mindig arra az egy kávéházra gondoltam, mely büszke fészke lehetett a széles -e földtekén élő minden ember legszentebb álmainak: a szabadságnak, s ahol olyan jelszavakat írtak magyar ifjak zászlaikra, amelyek nélkül nem élet az élet. Ezt a hagyományt ápoltam lelkemben félőn, ábrándozva mindig, s ápolom, őrzöm ma is, s gyermekkori boldog álmaim, tervezgetése- im, hitem megalázását látnám abban, ha most minden kávéházat le kellene szállítanom arra a rangra, amely sajnos, a legtöbbet közülük megillet: az alkohol bűzétől fojtogató levegőjű, s az új „úrázást” jelentő szimplázás kávéházára vagy éppen a „késdobáló” rangjára, amire persze nem egy példa van Miskolcon, s ahová aligha léphet emberfia anélkül, hogy az első percben kést ne szúrnának az oldalbordái közé, vagy jobb esetben fel ne sorolnák összes őseit Árpádig bezárólag. Természetesen az isten kíséretében. Ez pedig köztudomásúlag nem is irodalom, nem is kultúra, de mégcsak Miskolchoz se méltó, s még akkor sem, ha ezek legveszedelmesebbjeinek bezárása megnehezítené a vendéglátóipar tervteljesítését. Hová menjen hát gondjai, tervei összevetésére, álmai szövögetésére a miskolci értelmiség? Mondhatná valaki: ott az a sokat hánytorgatotí Avasi, oda menjen, de miért ragaszkodik ahhoz, hogy az Avasi Pilvax legyen? Hogy ki lát az Avasiban Pilvaxot és ki „késdobálót” — azt nyilvánvalóan meghatározzák olyan tényezők, mint az ízlés, meg a gon- dolkozásmód. Egyéni dolog ez, én is csak egyénileg mondhatom: amióta ember él a földön, mindig voltak eszményei és eszményképei, jaj, hová jut az a nép, nemzet, az az ifjúság, mely nem tud eszményekért lelkesedni, s amelynek álmait szétrágta a közöny? Miért szégyelljük azt, amire minden más nép büszke lenne? Van-e nekünk félnivalónk a ’48-as eszméktől, Pilvaxtól, mely egyet jelent a függetlenséggel, meg a szabadsággal? Már hallom, ahogy felhördül a „belemagyarázók szektája”: hogy-hogy, most nincs szabadság és nincs függetlenség? Megszoktuk már, hogy épkézláb gondolatokat egyesek kicsavarnak, de ez esetben nincs rá lehetőség. Mert itt most nem arról van szó, hogy van-e szabadság és függetlenség —, hanem arról, hogy a Pilvaxban is erről a két fogalomról beszéltek (a többi mellett természetesen), melyek olyan tettekké váltak aztán, hogy ámulva figyelt a világ, minden ember, akinek valaha is élt a szívében a gyűlölet szikrája elnyomói ellen. Ügy vélem tehát, nagyobb bűn a Pilvaxról nem beszélni, mint beszélni, s ifjúságunkból is előbb lenne valami, ha Puskás Öcsi aranyat érő lába helyett Petőfit vagy más pilvaxbelit tekintene példaképének. Itt aztán megint mellőzzük a be- leroagyarázást, mert nem a miskolci pilvaxbeliekről van szó, — hanem azokról, aiki(Folytatás a 4. oldalon)
