Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1938

9 Kedves Közönség! Kedves Növendékek! Jólesik visszatekinteni a Ma lüktető, kavargó életéből az első indulás csendes, ünnepélyesnek látszó idejére, hálával gondolni egyházunk akkori vezetőire, a kicsiny intézet első munkásaira, és új század felé indulva, megkeresni megnézni az intézet életét és fejlődését irányító alapelveket, amelyek oly időállónak, áldásosnak bizonyultak. Az intézet vázlatos történetéből láthattuk, hogy a nevelés formája, leánynevelőintézetünk szervezete gyakran változott, leánynevelőintézetiink mindig igyekezett megtalálni azt a formát, amely legjobban megfelelt az idő, a kor, a társadalom igényeinek, de a változó formában változatlan alapelvek szerint nevelte Debrecen, a Tiszántúl, sőt — nem túlzás — hazánk egész leányifjúságát felekezeti különbség nélkül. Elődeink is tudván-tudták, hogy a nevelés munkája nemcsupán a pillanat számára szól, hogy szilárd, állandó alap, a történelmi hagyományok figyelembevétele, a nemzet lelki sajátságainak alapos ismerete nélkül a nevelésnek építeni nem lehet, de nem is érdemes. Mielőtt ez alapelveket megállapítanók, amelyek egyszersmind intézetünk nevelésének pillérei és célkitűzései is, arra a kérdésre kell felelnünk, kiket nevelt és nevel intézetünk. Nevelte elsősorban e nagy református város leányait, eleinte a jobbmódú középosztályból, amely a múltban a város uralkodó, legnépesebb osztálya volt. De éppen a református nevelés helyes és teljes értelmének megfelelően megnyílnak kapui egyre jobban a magasabb és a polgáriasodó osztályok, tehát a nemzeti társadalom minden rétege előtt. E fejlődés természetes, hiszen a reformáció a szó legnemesebb, azaz bibliai értelmében dekmokratikus, s így a református iskolának is annak kell lennie. Intézetünk itt járt utakon járt. A református kollégiumok évszázadokon át felhalmozott drága hagyományait követte, mikor nem egy-egy kiváltságos osztályból és osztály számára, hanem az egész nemzet számára, a nemzeti életre nevelte növendékeit. Vitathatatlan lény ugyanis •— és ez útmutatás a jövőre is —, hogy a magyar református kollégiumok végezték a magyar társadalom egységesítése, a nemzeti érzés tudatosítása tekintetében négyszáz év óta a legnagyobb szolgálatot. A nevelés e módját a mai pedagógiai irodalom nemzetnevelésnek hívja és egyik legnépszerűbb problémája. A mi iskoláink nemzetnevelést végeztek már akkor, amikor még az elmélet semmit sem tudott a nemzetnevelésről. A nemzetnevelés, a nevelés nemzeti iránya és szempontja a református iskola és így intézetünk számára is soha nem volt, nem lehetett és nem is lesz probléma : a református iskola nemzetnevelése négyszáz esztendő hagyományaiban gyökerezik. Intézetünk nevelésének egyik lényeges vonása tehát, hogy a közösség, a vérszerinti közösség, a nemzet javára nevel, amely közösségben és csak e közösség életében szolgálhatjuk az egyetemes humánum, az emberiség nagy érdekeit is. E tágabb életformán kívül két otthonra mutat a református leánynevelés, közelebbről a Dóczi-intézet nevelése a múltban és a múltnál is mindjobban a jelenben : két otthonra, amely nemcsak a női léleknek, hanem minden magyar ifjúnak igazán otthona kell, hogy legyen, az egyházra és családra. A reformáció szerint egyházat alapítani annyi, mint templomot emelni Isten dicsőségére, és iskolát alapítani az Isten dicsőségét szolgálni kész és