Református Dóczi leánygimnázium és internátus, Debrecen, 1912

15 ságban sohasem fordulnak elő ; pl. egyik dalában azt mondatja az egyik legénnyel : „Könnyezve szebb a lágyszívű Szerető; ezt sohasem mondja a magyar legény. Ezek a hibák nem voltak elkerülhetők, mert hiszen az utánzás mindig csak utánzás marad, sohasem lehet oly tökéletes, mint az eredeti. De jött Petőfi és lelkének naivságával annyira belopta magát a nép egyszerű fiának szívébe, hogy annak érzelemvilágát úgy tudta megszólaltatni, mintha a sajátja lett volna s így oly tökéletesek voltak utánzatai, hogy azokat az igazi népdaltól nem lehetett megkülönböztetni. Hogy Petőfi mennyire beleélte magát a nép fiának lelkébe, legjobban János vitéze mutatja. E népies költeményekben a magasztos érzelmek, a beteges, tárgy nélküli sóvárgás helyett a szívnek őszinte, mindnyájunk által érezhető örömei, bánatai, vágyódásai szólalnak meg, de úgy, hogy mindig tudjuk, mi támasztotta a szívben az érzelmet és így mi is átélhetjük, amit a költemény kifejez ; de ami még fontosabb, érezzük, hogy azok az érzelmek egyszerű, természetes voltuk miatt nem üres szavak, hanem igazán érző szíveknek a dobbanásai, érezzük, hogy azok az érzelmek nem képzeletbeli, légies vagy áradozó, egyéniségük tudatát nélkülöző alakoknak nekünk érthetetlen, bennünket hidegen hagyó szóáradatai, hanem hozzánk közel álló, lelkileg rokon egyéneknek szívverései. E népies költeményekben a képzelet vérszegény, homályos alakjai helyébe cselekvő egyének lépnek ; e népies költeményekben a mult ködös, legfeljebb egyetlen egy tulajdonsággal megvilágított alakjai helyett a jelen napsütötte, életerőt sugárzó, minden oldalról megvilágított plasztikus egyénei elevenednek meg. Amíg a régi irány költője irtózott ilyen szavaktól, mint csók, ölelés, e népies költeményekben a mesterkélt, választékos kifejezések helyébe a köznyelv magyaros, népies szólásait ülteti át a költő : kend, komám, a rézangyalát. \