Református tanítóképző intézet, Debrecen, 1929

4 megszületik, temetők borulhatnak a búzamezőkre, rózsaliget fakadhat a Szaharán, míg óriás, árnyas fa lesz a kicsiny magból. Nő, nő a sokat ígérő regefa, mely életnek indull a szegedi fehér lovas léptei nyomán, nemes virágai talán századok múlva nyílnak, amikor jönnek a boldog utódok s kalaplevéve állanak meg az egykori temetők helyén szívják a virág illatát, hűsölnek a dús lombok alatt s megáldják azt a kezet, amely elültette. Mi ezt az eposzt nem fogjuk megérni. De lábunk alatt az a föld, amelyből ki fog nőni, áldottak e megmentett rögök, mert bennük van a jövendő aratása. Tíz esztendeje járunk e földön. És íme, ilt a legendák csodája : eltűntek lelkünkből a rémek. Tíz esztendővel ezelőtt nem tudtuk, hogy holnap hová hajtjuk le fáradt fejünket, mit adunk síró gyermekeinknek, melyik pillanatban szenvedünk mártírhalált, ma merünk hinni, van erőnk dolgozni. Míg az a fehér lovas fel nem tünt a horizonon, hogy képe óriássá nőjjön s kivetítődjék a századok falára, a templomok zárva voltak, a harangok ércszíve nem vert, ma hívnak a harangok, zengnek a zsoltárok. Adjunk hálát e hívó szóért Annak, Aki megáldotta a hozzá visszatérőt, Aki értünk csodát tett, nekünk vezért adott, hogy a sátánnal értünk megvívjon. Ma e vezért ünnepeljük. A vezért, aki a törött hajó deszkaszálát kimentette a halál hullámaiból, liogv a hit megvethesse rajta a lábát. A vezért, aki az ellenség tiltó parancsának ellenére szembeszállott értünk a halállal, aki nem féltve fejét, mert. dacolni az egész világ igazságtalanságával, a vezért, aki hallgatott a hívó szóra, aki küldetését felismerte. Csodáljuk a hőst, akit várt otthon a családja, akinek az élete nem volt olcsóbb, mint a másé, aki el tudta hallgattatni életösztönét, hogy belevágtasson millió eszélybe. imádkozzunk azért, aki lehetővé tette, hogy mi imádkozzunk, emeljünk lelkünkben emléket annak, aki megemlékezett a mi elhagyatottságunkról. Olvassátok végig e tíz esztendő történetét, de főleg azt az időt csodáljátok, ami előtte eltelt. Az az idő volt ez, amelyben senki sem remélt, senki sem látott túl a fellegeken, amikor az egész ország sötét kétségbeesés, végső lemondás hamuesőjében hajtotta meg fejét... emeljetek mélyen kalapot az előtt, aki elsőnek hirdette, hogy nincs minden elveszve, dicsérjétek szóval és lettel, aki elsőnek hirdette a tavaszt, elsőnek fogta meg az eke szarvát a hideg földön, melyet még hóvíz borított. És ha szomorúan is állunk meg néha e kevés virágú tavaszban és sóhajtva tekintünk itt-ott kifagyott fáinkra, gondoljunk a hózivatarra, amely elült, gondoljunk fagyos és véres éjszakáinkra, melyekből felvirradtunk. Gondoljunk égő határainkra, istentagadó, vörös árnyakkal kísértő éjjelekre, melyekbe belekondult a húsvétreggeli harang.