Kegyes tanítórendi kereskedelmi középiskola, Debrecen, 1940

6 rényebb anyagi eredménnyel bár, de a szellemi élet szépségeitől s örömeitől fűszerezetten halad pályafutása, legyen esetleg katonatiszt, mérnök, de inkább városi tisztviselő, szóval hivatalnok és ne mozduljon ki a hagyományos „úri" pályák kereteiből. A szerényebb sorsú szülők, altisztek, iparosok, gazdák, sőt maguk a kereskedők pedig úgy gondolják, ha már nem lehettem én az úri pályák valamelyikén alulról irigyelt sorsú hivatalnok, majd lesz a fiam. Azt hiszem, nem tévedek, ha általánosítom azt a megfigyelést és kimondom, hogy az „érettségi ragály"-nak nevezett pályaértékelés egész társadalmunkat megfertőzte s az úr, a teljes ember eszménye a magyar közvéleményben a hivatalnok. Az angol vagy amerikai gyerek elhiszi, hogy jobb ültetvényesnek, gépgyári művezetőnek, hajóskapitánynak vagy áruházi csoportfőnöknek lenni, mint valamely grófság clerejének, de próbálja valamelyik magyar iskola vagy nevelő, ne rövid életű látszatra, hanem irányítóerővel meggyőzni az átlagdiákot, hogy az építőmester lehet olyan úr, mint a főszolgabíró, vagy hogy jobb a; főtéren va^kereskedönek lenni, mint miniszteri tanácsosnak vagy főispánnak. Pedig én azért jöttem most ide, hogy a gazdasági pályák nemzetmentő hivatásáról meggyőzzem önöket épp a hivatalnoki pályák rovására s hogy most, amidőn gyermekük az életnek egy koraibb időszakában, 14— 15 éves korában terelődik, ha nem is azonnal egy határozott életpályára, hanem gyakorlatias, gazdasági irányba, sugalmazzam önöket, lelkiismeretesen mérlegelő és fiúk sorsán töprengő szülők hallgassanak meg és a saját világismeretük, tapasztalataik, ítéletük mellett mérlegeljék azt is, amit most mindjárt mondani fogok. Nem közönséges, érzések pillanatnyilag szédítő toborzás akar ez lenni, hanem teljes erkölcsi felelősségérettől áthatott, józan és segíteni akaró beszéd. Azt akarom is bebizonyítani szerény tudásom és képességemhez mérten, hogy a magyar, és pedig a fajmagyar társadalom érdekében cselekszenek, ha legtehetségesebb gyermeküket irányítják gazdasági pályára, 2. hogy a pillanatnyi jelen látszatának ellenére gyermekük érdekében cselekszenek. Lássuk az első föladatot! Az előbb emlegettem a kapitalizmust. Most suhanjunk el a mögött a tény mögött, hogy a tőkegazdálkodás, ez az ötszáz éves gazdaságtörténeti forma ma már szociális és kollektivista fejlődésbe hajlik át. Most nem tudományos műszavakkal akarok én itt labdázni, hanem mindenki által érzékelhető jelenséget megvilágítani. A nyugati államokból kiindult kapitalizmus tárta föl a világot, fedezte föl az új földrészeket, szervezte a gyarmatokat, a tengerentúli árucserét. Kitalálta a termelő gépeket, a tömegcikkeket ontó gyáripart, műszaki csodákkal lepte meg a világot, emelte a tömegek lélekszámát, fogyasztását, kultúrigényeiket, szaporította a nemzeti vagyont, kifejlesztette a városi életet és csinált ezeken kívül még temérdek más egyebet, amiket fény- és árnyoldalait öszefoglalva így fejezhetünk ki: polgárosodást hozott. Nálunk még nem hatotta át a kapitalizmus a széles tömegeket, mint. például Dániában, ahol a földműves is polgári szintű életet él. A kapitalizmus társadalmi rendjében nélkülözhetetlen vállalkozói réteg a mi történetünk folyamán mindig más fajokból toborzódott, hamarjában fölszámolva zmaelitákból, olaszokból, örményekből, zsidókból, németekből, görögökből és rácokból. A magyar faj e kereskedői és vállalkozói rétegbe nem bocsátott rajokat. Éppen ezért boldogult és gazdagodott meg itt minden jövevény, mert a saját államunk, a saját társadalmunk gazdasági kereteit mi magunk nem töltöttük ki, sőt hívtunk másokat, hogy töltsék ki,