Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1943

7 sével kérlelhetetlenül beleszólnak életünkbe. Sajátos igényeket támasztanak velünk szemben, melyekről az iskolának is tudomást kell szereznie. Nem zárkózhatunk el előle semmiféle spekulatív okoskodással. Látható jelek igazolják, hogy egyre több mérnökre volna szükség már a jelenben is. De milyen mértékben fog ez a hiány megnövekedni a háború befejeztével, amikor megindul a nagy világégés után, az élet rendes, zavartalan munkája ! Tragikus és érthetetlen az, hogy akkor, amikor szemünk előtt szökik föl a jövő műszaki igényének grafikonja, ugyanakkor a rajzoktatásunk csaknem holtpontra süllyedt. Pedig a rajz nemcsak művészeti nevelő eszköz, hanem a technika nélkülözhetetlen fogalmazási és kifejező nyelve is. A rajzban iskolázott ember előtt nincs érthetetlen rajzi szöveg, mert bármely nemzet művészi vagy műszaki rajzát el tudja olvasni. így a rajzról bátran elmondhatjuk azt, hogy a legnagyszerűbb világnyelv. Szerepe paradox beállítottságú : az egyik céljával a földet járja, a másikkal az ég felé tör. Részt kér az élet valóságából, de részese akar lenni a halhatatlanságnak is. Széchenyiről olvasva tudjuk meg azt, hogy élete egyik főművénél, a Lánchíd megtervezésénél milyen döntő szerepe volt a rajzolásban való jártasságának. „Házitanítója, Révai Miklós, szorgalmasan ráfogta a rajzoktatásra. Ez nemcsak valóságérzetet nevelt belé, rászoktatván az önálló megfigyelések rögzítésére, de hajlamot ébreszt benne a technikai és építészeti művek megbecsülésére is. Mikor sajátkezűleg készít vázlatokat később a Lánchíd pilléreihez, akkor nemcsak a firenzei Pitti palota s a római diadalkapu megfigyelése jelentkezik nála, hanem a Révaitól nyert rajzkészsége is." Sokat mondanak ezek a sorok a rajz értékéről, mely klasszikus példában igazolódott a Legnagyobb Magyar alkotó életében. A rajzolást ezért nem nézhetjük úgy, mint egy játékos cselekedetet: ha tudjuk, jó, ha nem, úgy is jó. Tény az, hogy mindenkit meg lehet tanítani a rajzolásra oly fokig, amely még nem érte el a művészet színtjét. Ne tévesszük össze azonban a rajz tanulási anyagát a művészi munkával, vagyis az alkotással. Művészi munkára valóban senkit megtanítani nem lehet. Ez nem gyógyszerkészítés, melyhez csak recept kell. A középiskola is kb. ezt az utat adja meg a rajzoktatásban. Tehát a rajzolni tudás még nem jelenti azt, hogy művésszé formálja a tanulót. A középiskola feladatai sem olyanok, hogy azok megoldásához művészi adottságra volna szükség. Mint ahogy a magyar nyelv és irodalom tanításának sem lehet célja az, hogy mindenkit íróvá vagy nyelvtudóssá képezzen. Mindkettő csak bizonyos közhasznú és művészeti alapvetés eredményes elérésére törekszik. Ugyanez a szempont érvényesül a rajzoktatásnál is. A tanuló az iskolában tanulja meg a rajz abc-jét, később a rajzi betűknek szavakká, mondatokká való fűzését, majd utána a fogalmazását. Pontos logikai parallelbe állítható a rajz tanítása a nyelvek tanításával. Azért a rajztanítás eredményénél sem mutatkozhatnak erősen eltérő különbségek. Ha pedig vannak, annak okát nem a tantárgyban kell keresnünk. Példát vehetük erre is a magyar nyelv és irodalom tanításából. Tegyük fel, hogy valamelyik osztály több tanulója, mondjuk 10°/o-a, kitűnően tud bánni a gondolatokkal, szavakkal, értelmesen fogalmaz stb. ; 30°/o-a jó, 55°/o-a elégségesen ír, számol, vagy rajzol, 5°/o pedig igen gyengén, vagy sehogysem. Ezek az eredmény-különbségek természetes és következetes megnyilvánulásai a tanulók szellemi képességei sokféle-