Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1943

4 A tudomány és művészet a közismerten két magasztos sarkpontját képezi a kultúrának, amelyre az esztétikai nevelés kérdéseinek tisztázásánál is szükség van. Kérdezhetjük, megadhatja-e egyedül a tudomány az embereknek mindazt a boldogító érzést, amire lelke mélyén öröktől fogva vágyakozik ? A tudomány a logika művészete, de a tudományban gyökerező reális életszemlélet és cselekvés formálhat-e csupán a logika eszközével magasabbrendű egész embert ? A tudomány sokat adott az emberiségnek, de ez csak akkor jelenthet igazi értéket az emberiség számára, ha értékeit lelkiekben művelt, kiegyensúlyozott közösség kezébe adhatja. A tudományos szemlélet egyedül magában nem vezethet el a magasabbrendű ember kiformálódásához. Kiáltó ellentétként csöndes sugárzásban áll a kultúra másik pólusán a hit mellett a művészet, mint a „sajátosan szabad és érdek nélküli tevékenység" érzelmi tényezője. Valóban, a tiszta művészet messze esik a hasznosságtól és az aprópénzre váltható gyakorlati szükségletek kielégítésétől. A művészetnél ilyen célt ne keressünk, mert ez az élethez tartozó szépnek élményt adó csodáit akarja föltárni, hogy boldoggá tegye az embert. Ha ez így van, akkor nem maradhat a művészet az életben, a művészeti nevelés pedig az iskolákban leszorított szerepben és értékelésben akkor, amikor már az őskor emberének érzéseiben is ott rejtőzött. Azt mondhatjuk, hogy a művészet az Istentől az emberbe oltott legszebb érzés megnyilatkozása, mely benne volt a művészet gyermekkorában éppúgy, mint ahogy benne van a gyermekkor művészetében. Ennek kicsalogatásához nem volt szükség semmiféle pedagógiai mesterfogásra. Kisarjadt a lelkekből, mint a rét virága, vagy mint a hegyoldalból kitörő gyöngyszínű forrás. Űtját is megtalálta egyszerre ősi tudatnélküliséggel. Megtalálta és kiformálta azt a csodálatos valamit, amit mi művészetnek nevezünk. Sokan cicomázó mesterkedést látnak csupán a képzőművészetben. Mások csak artisztikumot, stílust, technikát, vagy kultúrtörténeti dokumentumot kutatnak benne Argus-szemekkel. Téves elkalandozások ezek, mert a művészetben minden, de minden benne van. Örök vágyódás a magasságok felé, lélek és érzés, a cselekvés mindig égő tüze, a szépkeresés belénk oltott ösztöne, a vallás titokzatos világa, a föld ereje, egy faj kultúrája, etikája, története stb. Mindez szoros egységbe zárva él az alkotásban, művészetté lényegülve. Hogy milyen hatást válthat ki az esztétikai szép az emberből, arra nézve két esetet ragadok ki a latin és a renaissance Róma életéből. Az elsőnél egy költő verse, a másiknál egy klasszikus görög szobor a főszereplő. Valahol olvastam, hogy amidőn Catullus a fiatal veronai költő egy-egy új ritmusba szedett verse megjelent a Sosiusok könyvesboltjának oszlopán, egészen megélénkült a Forum tája. Róma fáradt népének szívében tüzek gyúltak. Az emberek hétköznapi gondját, szürke unalmát tovaűzte az újszerű ritmus zenéje, a szavak varázslatos szépsége. A reraissance Róma pedig akkor élte át a legemlékezetesebb napját, amikor a napvilágra került Laokoon szoborcsoportot harangzúgás és az Angyalvár ágyúinak dörgése közben a virágdíszbe öltözött Örök Város megláthatta. „Soha még győztes hadvezérnek nem volt része szebb diadalmenetben."