Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1941

9 díg attól függ, hogy e két fókuszból áramló nevelőhatás egymást kiegészíti, erősíti, fokozza-e, vagy pedig egymással ellentétes tartalmuk, irányuk következtében a gyermek egységes és egészséges lelki fejlődését akadályozzák s esetleg útját egyengetik annak, hogy rajtuk kívül eső kártékony központok kerítsék hatalmukba és rontsák meg egész életüket. Akár ösztönös, akár céltudatos a nevelés, feladatát tekintve mindig kettős arcot mutat. Az egyikkel a múltba, a másikkal a jövőbe néz. A mult mai műveltségünk megteremtője és hordozója. Ezért mind a család, mind a nemzeti társadalom legfőbb kötelességének tartja, hogy a letűnt nemzedék munkájának gyümölcsét, a mult kultúrkincseit, a gyermek lelkébe ültesse, hogy az elődök által megtett úton végig vezesse, az ősökről reánk maradt művelődési örökség birtokába juttassa, vagyis a gyermek lelkét hisztorizálja. így minden nevelésnek van egy multat tisztelő, a nemes hagyományokat, mint nehéz küzdelmek árán szerzett értékeket becsülő, konzervatív tartalma. Ámbár ez a mult lezárt, befejezett, holt valóság, de épen változhatatlanságánál fogva a folyton hullámzó mának és a mindig kétes, alaktalan jövőnek egyedül megbízható, örök fundamentuma. Mindig érezzük, hogy rajta állunk, belőle élünk, szellemi hagyatékán keresztül nemesedünk. A mult kultúrkincseinek megszerzését maga a szülő és nevelő is elvégezte, de átélte saját múltját is s így ismeri lelki fejlődésének előnyös vagy kedvezőtlen feltételek között megtett útját, értékeli nevelőinek testi, lelki tökéletesedése érdekében kifejtett munkáját s annak tanulsága alapján még céltudatosabban és hibamentesebben igyekszik nevelői kötelességét teljesíteni. Mindenki saját vagy más kárán tanul, de hasznán is okul. így a nevelő is a társadalom vagy az egyén múltjának egyszer lezajlott eseménysorát, vagy reánk maradt alkotásait állandóan a nemzeti élet nagy céljai szerint értékeli, vagy átértékeli s az aki a rostálás e nagy munkájában részt vesz, vagy azt gondos figyelemmel kíséri, tulaj donképen neveltje számára a mult gazdag hagyatékából saját nevelő eszménye szerint folytonosan értékeket válogat. Az első értékválogató és értékátadó természetesen a szülő, aki a család meghitt világában a gyermek lelki életének kezdetén annak szuverén vezetőjeként jelenik meg. Legelső és legfontosabb kötelességének ösztönszerűen azt tartja, hogy gyermekét minél előbb a múlttól örökölt szellemi kincsesház kulcsának, a nyelvnek, birtokába juttass*. A nyelv egymaga felmérhetetlen kultúrtartalom hordozója és közvetítője, épen ezért a gyermekszoba életbe vágó jelentősége vele szoros kapcsolatban alakul ki. A szülők, a család légkörében megismert, begyakorolt szavak, kifejezések, az élet, a világ számtalan dolgáról velük együtt kialakuló felfogás nagyon sokszor az egyén lelki életének, gondolkozásának alapvonásait határozza meg. Ugyancsak a család körében jut a gyermek először olyan szokás- és életformáknak, valamint személyekkel és viszonyokkal szemben elfoglalt magatartásnak birtokába, amelyek, mint sajátos és hosszú begyakorlást igénylő lelki funkciók, csak élő hagyományként örökíthetők nemzedékről nemzedékre. De a család veti meg az alapját a gyermek vallási, erkölcsi, jogi, gazdasági, szociális, sőt tudományos ismereteinek és művészi érzékének is. Ennek tartalmát, színvonalát és irányát természetesen mindig a szülő műveltségének a