Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1940

9 jaink kiváló egyéniségei között. A kisebb közösség eleven, vagy új életre kelt hagyománya, a vezetők leleménye teremtett itt színes névsort. A közismerteken kívül (Arany Jánostól Prohászkáig) Hanák János, Prónay Antal neve egészen az iskola egyéniségét tükrözi, a gróf Tisza István Sportkör, a vitéz Kaszala Károly Aero-kör közelmúltra mutat, a Kodály kör neve egyben hitvallás is. Nemcsak a történelmi nagyságokat tartja számon az iskola, számbaveszi volt tanítványait és végzett növendékeit is. A régi tanítványok egybesereglése a mult értékének megőrzését is jelentette a szétszóródás éveiben. Az iskola összegyűjti fiait, hogy ébren tartsa bennük az egy úton haladók, az egy célra törők tudatát, hogy a hivatalos tényezők mellé társadalmi szervezetet teremtsen új feladatai elvégzésére. Már a húszas években megalakulnak a debreceni iskolák „Diákszövetségei". Amikor a nagy keretek felbomlottak, a kicsinyek keresték és megtalálták egymás kezét, hogy szegénységükben is tudjanak másokon segíteni. Ezek a diákszövetségek az alkalmi összejövetelen kívül számontartják a most tanulók munkáját, segítik az arra érdemeseket. A nemzedékeknek ez az egymás mellé sorakozása az élet örök ütemét hirdeti, a küzdők időnkénti visszatérése az iskola falai, a mai diákjai közé, az iskola-család egyre szélesedő egységét teremti meg. Nagyrészt ezeknek a szövetségeknek köszönhető, hogy az iskolák más közöségeket megelőzve állítottak örök emléket hősi halottjaiknak. Arról is van följegyzés, hogy már a háborúban gondolnak, gyűjtenek „elesett hőseink emlékének megörökítésére", de általában a volt diákok szervezkedése ajándékozza meg az „Alma Matert" a hősök emlékjelével. Ezek az egyszerű vagy díszesebb művek nemcsak a halottakról szóltak, hanem az élőket is tanították arra, amit akkor nyíltan nem volt szabad hirdetni. A belső meghőkölés és külső szemmeltartás éveiben az iskola volt szinte egyetlen menedéke a magyar katona-eszménynek. Amikor költők kétségbeesése hirdette, hogy ,,a kardodat pajtás törd el itt az este", a magyar iskola tisztelettel és leboruló alázattal állt meg az „ifjú hősöknek örök nagy Pantheonja előtt". Nem volt nehéz ez a tanítás, hisz egyegy iskola tanárai, tanítványai között többen voltak, akik nemrégiben jöttek haza a magyar katona hősi vártájáról, vagy „Nagy-Szibériából". Elhihető volt ez a tanítás, hisz a holtak áldozatát nyomatékozta az élők példája, akik sokszor a régi csukaszürkében idézték a „boldog szunnyadókat". Az iskola falain túl terjedt az ilyen hősi megemlékezés, hisz abban az időben az ellenőrző hatalmak sanda gyanúja, a kisantant szoros bilincse alig engedett valamiféle más megmozdulást. Azóta szép szokássá lett az, hogy az iskolából távozó osztály „ballagása, exitusa" először a hősök emlékének áldoz. Az életbe indulók és halálba távozottak ilyen „találkozása" egy pillanatra felfedi az emberi állomások: élet és halál, küzdés meg bukás örök együvétartozását. A hagyomány elmélyítésén, a hősi férfieszmény ápolásán kívül volt ennek a két évtizednek még egy harmadik általános nevelő gondolata : az irredentizmus. Míg az előbbiek a multat idézték, ez a jövőbe mutatott. „Trianon, magyar igazság és területi épség" ma és örökre bonthatatlan emléke ezeknek az éveknek. E hármas fogalomnak a sajtó mellett az iskola volt a nagy hirdetője, így lett rövidesen és fenntartás nélkül a magyar értelmiség központi gondolata. Egyszer majd nyomon követhető ennek a vágynak sokféle színeződése, ennek a hitnek új és új megfogalmazása,