Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1938

§ Szerencsére, mégsem így áll a dolog. A Természet teljes megismerése a legnagyobb elmék számára Is elérhetetlen feladat. Nincs tudós, aki egyformán járatos volna valamennyi természettudományban; sőt olyan sem akad, aki egyetlen-egynek minden részletében egyforma otthonossággal mozogna. A legkiválóbb természettudósok rendszerint aránylag szűk területen kutatnak; nincs állatbúvár, aki egyaránt ismerné az állatok szervezetét, fejlődését, életmódját, s nevén tudna nevezni minden állatot. De nem akad ilyen a növényekkel foglalkozók sorában sem, s az ásványvilág, vagy a vegytan kutatója is tájékozatlan, ha tudományának saját munkateréről távolabb eső mezőire kell kalandoznia. A szülőnek tehát nem kell lemondania természetismertető szándékáról azért, mert keveset ismer a természetből. A „kevés" ezen a téren nagyon viszonylagos meghatározás ; a természettudományokat az iskolában tanító szaktanár is keveset tud tárgyából annak tudományos kutatóihoz képest, s azoknak a tudása sem sok, ha a Természet nagv egészére gondolunk. De a szülőnek a maga jószándéka megvalósításához nem is kell „sokat" tudnia ; hiszen az ő feladata nem az, hogy gyermekét természettudományokra oktassa. Csak annyi, hogy közös séták, közös kerti munkák, közös elmélkedések során felhívja fisveimét a természetnek szemeik előtt lejátszódó jelenségeire, s azoknak leggyakoribb, élő és élettelen szereplőivel igyekezzék gyermekét megismertetni. Később pedig, amikor a gyermek iskolai tanulmánvai egvre tágabb láthatárt nyitnak meg szemei előtt, arról kell gondoskodnia, hogy az iskolában szerzett tudáskincs a szülői ház révén is gyarapodjék és mélyüljön megfelelő olvasmányok, kísérleti lehetőségek, gyűjtőeszközök, kirándulások stb. révén. Sem az első, sem a második nem lehetetlen feladat. Az első, a gyermek tanulva tanítása léleküdítő szórakozás mindkét fél számára, ha kapcsolatuk olyan, amilyennek lennie kell. Az sem okoz zökkenőt, ha a szülő tudása itt-ott elakad a jelenségek magyarázatában, vagv az alakok felismerésében. Az ilyen hézag kitöltése máskorra marad, mint izgatóan érdekes reitvény megfejtése. A tanítás módszerének eltalálása sem nehéz, kivált, ha a természettel való foglalkozás már a kora gyermekkorban elkezdődik, s szülő és gyermeke fokozatosan élik ál a természetnek egvre magasabb szempontú magyarázatát. Annyi azonban bizonyos, hogy szorgalmas önművelés nélkül a legodaadóbb buzgólkodás sem boldogulhat. Annak, aki a vezető szerepére óhait vállalkozni a Természet birodalmában, mindenek előtt látni kell megtanulnia: megfigyelni mindent, ami körülötte van. szemei előtt lefolyik. Olvasnia is sokat kell, hogv megérthesse azt, amit megfigyelt, meg azért is, hogy megtanulja, miként lehet a legbonyolultabb ielenséget is egyszerű szavakkal, részleteire bontva, a gyermeklélek számára is érthetővé tenni. Érdemes-e a szülőnek ily nagy törődést vállalnia ? Van-e valami különös jelentősége a nevelés célját és eredményét illetőleg annak, hí a gyermek többet foglalkozik a természettel, mint amennyire az iskola ad lehetőséget ? Mindkét kérdésre a leghatározottabb igennel kell felelnünk. Ne feledjük el ugyanis, hogy a gyermek már jóval az iskolaköteles kor előtt ismerkedni kezd a természettel, s a szülő segítségére épen ezeknél a legelső lépéseknél van igen nagy szüksége. De később sem