Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1938

13 1939 június hó 24-én. Most, amikor kötelességszerűen beszámoltam egy a múltnak átadott esztendő történéseinek külső jeleiről, mintegy a szokásjog alapján befejezőül néhány gondolatot óhaitok feltárni azokból, amelyek a mindennapi munka egvhangú, de mégis idegeket igénybe vevő erőkifejtései mellett és fölött eszméitető vezetőként lebegnek előttünk egy magasabb cél, a ránkbízottak nevelésének elérésében. Nem hozhatok ezzel sem újat, sem földrengetőt, hiszen a nagy eszméknek kitermelése az átlagon felül álló lángész számára tartatott fenn. De hadd mondjak el egvet-kettőt azok közül a gondolatok közül, amelyeket a hétköznapok szürke munkása termel ki magából értelmi és érzelmi kincseinek csendes áldozásával. Hadd mutassam meg, hogy az iskolai munkát csak külsőségekből megítélő, sokszor ellenséges indulatú szemlélő által ridegnek bélyegzett tanári lélekben igenis magasabb célok után való törekvés, a kezére bízott gyermekek jobb jövő felé vezetésének olthatatlan vágva lobog, s hogy a kicsinyesnek látszó, mindennapos iskolai élet őrlő munkáját csak úgy végezheti igazán lélekkel a tanár, ha magasabb eszményi célok éltető napvilágával deríti a maga és tanítványai szellemét. A mult esztendő végén, ezen a helyen és ugyanilyen alkalommal az életnek mibenlétéről, lényegéről eszmélkedtem, s arról szólottam, hogy az életre, a harcra önmagunkon és ifjúságunkon keresztül az egész nemzetnek szent hittel és hivatástudattal kell készülnie. Kiművelt tudásra és férfiúi jellemre „van szüksége mindenkinek, hogy megállja helyét az életben, és ilyen emberekre van szüksége e sokat hányatott hazának, nemzetnek, hogy új útakon indulása ne csalóka látszat, hanem valóság, új élet legyen!", ezek voltak befejező szavaim. És eciy esztendő alatt valóban új utakra indult a szent magyar élet. — Nem azért emlegetem ezt, mintha prófétai iövőbelátást akarnék tulajdonítani akkor elhangzott mondataimnak. Hiszen 20 év óta várjuk és hisszük a megmozdulás csodáját, s végre megadta nekünk az Isten kegvelme a kezdetet, megmutatta annak az útnak az eleiét, amelyen el kell indulnunk, hogy megtaláljuk a régi és mégis egészen új hazát. És ennek az oly mélységesen várt, vaiudó kétségek közt megért, aztán néha szinte záporozó bőséggel ránk zúduló sorsfordulatnak küzdelmes órái de még inkább a lobogó örömök lehiggadásával beálló megfontolások meg kell hogy mutassák nekünk azokat az úi feladatokat, amelvek elé ez a nemzet — összességében és fiaiban — most került. Mert csak a kezdet kezdetén állunk, s az elbizakodás a legnagyobb károkat okozhatia. Szükség lesz még a férfiúi erőfeszítésekre, szükség lesz még a férfiúi karra, a férfiúi áldozatra, izomra, fegvverre a további úton. De szükség van máris, és szükség lesz még inkább úi magyar koponvákra, akaratokra, tervekre, tudásra, becsületes. tiR'ta szándékra, bölcs belátásra, lankadatlan kitartásra, ügyességre, céltudatos előretörésre, hogy elmúlt hibáknak következményeit és 20 év ellenséges behatásainak eredményeit kiirthassuk mindenünnen. Csak a vak nem látja az új magyar életnek súlyos kérdéseit, csak a korlátolt értelem ringathatja magát a gondtalan jövő reményein. Nem sötéten látás ez, amikor így a várható küzdelmeket emlegetjük,