Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1938

JCét tanévzáró heszéd. 1938 június hó 15-én. A szülői társadalom nagyobb nyilvánossága előtt beszámolván az elmúlt iskolai esztendő munkájáról, engedtessék meg nekem, hogy felvessek itt egyet azokból a gondolatokból, amelyek a magasztosabb, de ép ezért tán távolabbi célok megvalósításáért küzdő, tudatosan dolgozó nevelő fegyvertárát kell hogy alkossák. Az eddig elmondott adatszerű iskola-történet mintegy szabványos kötelme az évzárónak, s így evvel csak a szokásnak hódoltam. Amit most mondandó vagyok, aoban nem fogom megtagadni önmagamat: szükségét érzem annak, hogy néha-néha az ifjúság is felülemelkedjék a maga — hála Istennek egyelőre még — kisszerű kérdésein, és legalább egy-egy ünnepélyesebb alkalommal szélesebb határokra vesse tekintetét, távolabb nézzen a minden-nap korlátainál, tán így mondhatnám : bölcseleti magaslatokra emelkedjék. Az elmúlt 1—2 hónapban, amikor megrengett alattunk a föld, és a gondolkodók, mélyebbre nézők, de azért nem sötéten látók, csak józanul ítélők aggódó szemei előtt felkísértett egy világfelfordulás apokaliptikus vésze, újból sokat foglalkoztattak az élet, annak lényege, célja és fenntartó eszközei. Gondolkoztatok-e már azon Fiaim, hogy mit jelent ez a sokat hallott, minduntalan eloforduló szó : élet / Micsoda jelenségek vagy tényezők összetevődése hozza ki azt a csodálatosan érdekes és titokzatos valamit, ami lényege a mindenségnek ? Tudjátok-e, hogy minden bonyolultsága, minden — az emberi észt kétségbeejtő — összetettsége mellett, amellyel a teremtő isteni akarat bölcsesége eltakarta véges értelmünk elől e különös ős-lényeg végső okát, valójában az élet semmi más, mint mozgás, hatásoknak és ellenhatásoknak szövődése, állandó tevékenység, szóval — hogy negatív meghatározást adjak: olyas valami, ami sohasem nyugszik, ami soha meg nem áll. Mert a nyugalom, a megállás, a tétlenség : a halál. — Amikor a parányi növényi sejtnek kaleidoszkópszerű nyüzsgése megszűnt, amikor az emberi test szövetei között fennálló harmonikus, lüktető tevékenység megállt, akkor el is szállt belőlük az élet, s bekövetkezett az enyészet, a pusztulás. Még tovább is mehetünk és azt mondhatnók : az élet — harc. Ellentétes irányú erők összecsapása, küzdés egymás ellen törő aktivitások között, amely harc mindig eredményt hoz, olyat, amelynél nem fontos, hogy végleges-e, vagy nem, de amely mindig új küzdelem csiráját hordja magában, akár az elért eredmény megtartásáért, akár annak megdöntésére. Hisz ép ez ennek a különös valaminek, amit mi „élet" szóval jelölünk, az érdekessége, hogy a nyugalom, a tétlenség fogalmával szöges ellentétben áll. Nézzétek az ember életét, nem örökös harc-é ? Szervezetünkben nem örökös harc folyik-e a szövetekben, a vérben az életet jelentő tényezők és az egészségre törő mikrobák, bacillusok között ? Nézzétek