Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1937

fi ság, a lelemény és törekvés nyerje el a diadal koronáját. Az a gyermeki lélek, melynek érdeklődését leköti a mesék világa, eltelik ezzel a vággyal, és vértezetten kerül érettebb korában az emberiség nagy tülekedő porondjára. Ilyen módon minden ifjú nemzedéknél végbemegy az a kívánatos kiegyenlítődés, mely az életet nemcsak a rossz, de a jó, az igazság szempontjából is tudja és hajlandó meglátni. Fiaink a serdülő kor elejéig megjárván a mesék, mondák és rokonformájú olvasmányok világát, kezdik szemüket nyitogatni a földi dolgok részletei felé ! A mese- és mondavilág megfoghatatlan, ködszerű, tünékeny eseményei és személyei, amelyek éveken át gondolat* és képzeletviláguknak fejlesztői és dajkálói voltak, lassanként elmaradoznak, nem azért, mert többé már nem gyönyörködtethetik őket, hanem mert kizárólagosságukkal már nem töltik be teljesen érdeklődésük körét. Értelmük fejlettebb lett, ismereteik szélesbedtek, már ösztönösen a földi dolgok összefüggései keltik fel figyelmüket. Szellemük ráterelődik az emberre magára, az ember, mint a teremtett lények csodája, ekkor kezd tudatosabb vizsgálódásuk tárgya lenni. Testszervezetük változása e korba esik, s ez szintén erősíti bennük az emberi lény megismerésének vágyát. Már nem az óriások és törpék, nem a boszorkányok és tündérek, nem is egészen a mondavilág ködbevesző hősei a barátai vagy ellenségei, hanem az emberi élet különféle területei és alakjai képzeletének a mozgatói. Természetesen ez nem történik ugrásszerűen, egyik napról a másikra, hanem már az előző években megindult a lassú áthajlás, az érdeklődés irányának átfordulása, s ez folytatódik és megérik a 12—16. évek között, hogy egy újabb korszaknak szolgáljon alapul. Ilyenkor kedveli már a tanuló az elbeszélések, kisebb regények olvasását. Szereti, hogy azokban ugyanolyan fiúk szerepelnek, mint ő, ugyanolyan viszonyban a felnőttekkel, mint amilyenben ő van. Sokszor ismerik már a tanulók akár személyes tapasztalásból, akár tanulmányaikból a környezetet, amelyben a történet játszik, helyről-helyre kísérik az elbeszélés hősének történetét. Ezek a dolgok faragják, csiszolják lelki fejlődésüket, önkéntelen mintát lelnek a velük sors-, kor-, érdeklődésközösségben levő elbeszéléshősökben. Amikor az ilyen ifjú például Edmondo Amicis „Szív" c. világhírű könyvét, vagy a mi irodalmunkból a „Pálutcai fiúk" c. ifjúsági regényt olvassa, lelke olyan hajlékony lesz, mint a viasz, olyan akar lenni, mint a küzdelmeken, örömökön, fájdalmakon keresztülvergődő regényhősök. Az ő sorsukat siratja meg titokban az udvar, a kert valamely szögében, vagy a szoba sarkában, elárnyékolva szemét, nehogy meglássák előbuggyanó könnyeit. Az ő diadalukat meséli el környezetének, mert öröme már nem fér a szívébe, más elé is ki kell öntenie. Egy sem akar a könyvekben megrajzolt rossz fiú lenni, ösztönösen idegenkedik tőle, gondolkodását, cselekedeteit elítéli, sőt súlyosabban büntetné, mint az író maga, aki képzeletét, akaratát a meseszövéssel irányította. Mindegyikük a főhős akar lenni, akinek derekassága, erkölcsi fölénye, szellemi vagy testi ereje ellenállhatat-