Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1936

12 géseiből és munkát tervelő elgondolásaim egymást kergető soraiból szűrődtek le. — Nem hitvallást akarok tenni életfelfogásomról, világnézetemről, mert szerény véleményem szerint jobb, ha azokról a férfi tetlei beszélnek, de mégis röviden szólni kívánok arról, ami lelkemet e napokban mozgásba hozta, s gondolataimnak irányt szabott. Még a legszürkébb, legköznapibb, vegetatív életet élő ember is saját bőrén és sorsán érzi ma, hogy átmeneti kort élünk. Életkörülményei bukdácsoló során kénytelen tapasztalni azoknak a szörnyű tusáknak kihatásait, amelyek néhol a háborgó lelkek mélyén forrnak, másutt pedig nyíltan, sátáni kegyetlenséggel és állatias brutalitással pusztítják azt, ami nemzedékek előtt méltán szent és magasztos volt. Valami iszonyúan gomolygó káosz ez a mai élet, ez a mai világ, amely látszólag cél és megállás nélkül hömpölyög tova előttünk ismeretlen végek felé. — Eszméknek és világnézeteknek fájdalmasan vajúdó korát éljük, szenvedélyek és indulatok torzítják idegesen remegővé az emberiség képét, s vájjon van-e valaki, aki meg tudja mondani, mely vonások azok, amelyek állandósulni fognak ez ábrázaton, s így jellegét fogják adni ? A nyárspolgári elme számára leverő és elszomorító átélni a történelemnek egy új világot, új embeit formáló időszakát, amely a vaksors buta érzéketlenségével tapos bele egyéni kis életek apró reménykedéseibe, igénytelen boldogságába, de a kiművelt fő számára ép annyira megnyugtató kell hogy legyen az a biztos tudat, hogy e borzalmas zűrzavar, e szörnyű összevisszaság eszmékké, új ideálokká fogja sűríteni azokat a problémákat, amelyek ma a gondolkozók fejében forronganak, és épen az emberiség legjobbjainak lázas önemésztéséből — az emberi butaság és rosszindulat minden gátlásai ellenére is — a kultúrának egy a régi tisztes tradíciókon nyugvó és épen ezért szebb és emberileg is boldogabb korszaka fog megszületni. A mának ez összevisszasága — amikor ellentétek csapnak egymásra és dübörgetik meg alattunk a földet — küzdelem és harc, amely a jövőért folyik. De vájjon szükség van-e erre az átlagember kis nézőszögre beállított értelme szerint értheteilen viaskodásra ? Nem haladhatna-e előre az emberi kultúra e küzdelmek nélkül? Nem! Mert az élet — amint ezt egy kiváló esztétikus-irodalomtörténész is megállapítja — ellentétes, poláris erőknek az eredménye ; nem pusztán nyugalom és nem pusztán mozgás, hanem a kettő kölcsönös egymásrahatásából származó váltakozás, a két tényező kölcsönhatásából keletkező eleven, ritmikus lüktetés. Az élet, a mindenségnek e titokzatos lényege: harc; valami, ami nem tűr megállást, nem szűnhetik meg, mert a megállás, a teljes nyugalom : a pusztulás, a vég. És új nem születhetik, csak ha a régiből, a hagyományból és meglévőből pattan ki, mint e kettőnek egymásrahatásából szükségszerűen létrejövő eredő. Az élet küzdés, viaskodás az előbbrejutásért. Az az egyén, a család, a nemzet élete, harc, amely nap-nap után folyik, s amelynek megszűnte egyenlő az enyészettel. Harc és küzdelem minden alkotó munka, így a tanáré is, aki a gyermekből akar teremteni és alkotni, még pedig egész embert és új embert 1 Ez a nevelés kettős célja, amely előttünk és minden