Középiskolai tanárképző intézet gyakorló gimnáziuma, Debrecen, 1936

13 magyar pedagógus szeme előtt kell hogy álljon. Egész embert, férfit akarunk nevelni a ránk bízott gyermekekből és ifjakból, aki nemcsak szellemi vértezettel ellátottan álljon majdan ki a harcra az éleiben, hanem erkölcsi biztonságának tudatában ítélni és választani is tudjon az egymásratörő eszmék és világnézetek között. — De új típust is akarunk, olyat, amely meglátja az élet, a mai élet, az örök emberi lét problémáit. Mert valóban alkotó munkása a társadalomnak, a nemzetnek, értékes egyede a szent népi közösségnek csak az lehet, aki gyermekkorától fogva megszokta azt, hogy keresse és meglássa kora égető kérdéseit. — A tömeg embere, az átlag, a lucat-ember nem alkotó ember. Ezeknek nincsenek problémáik, ezek nem viszik előbbre saját sorsukat és a nemzetét. De aki érez és lát, aki önmarcangoló, tépő erővel kutat és keres, akiben harcol a világ és az én, aki nem szikkadt velővel percipiálja kényelmesen a meglévőt, hanem akiben a ráható külső benyomások szikrát vernek az acélosan rugalmas tettre- és alkotásratermettségből, aki akar és épen ezért remél, az a pozitív ember, az alkotó ember, az én ideálom. Ez a típus viszi előbbre az egyesek és a közösség sorsát, ez a típus az, amely érezve kora problémáit, tudja, hogy ép a tisztes mult hagyományainak alapján teremthet csak szebbet és nagyobbat a maga erejéből, az emberbe oltott isteni szikra szent hevületével. Ezt a tehetséget keressük mi a gyermekben, az ifjúságban, ezeke,t a hajlamokat szeretnők ébresztgetni lelket kutató szeretettel. így akarunk egyéniségeket faragni a ránkbízottakból, hogy valóban készek legyenek az életre, a küzdelemre. Nem azért, hogy a mások érdekeinek zord megtiprásával és társaik tetemein túl is érvényesülni akarjanak, hanem azért, hogy önmaguknak méltó létet teremtve használhassanak népünknek, nemzetünknek. És azt is akarjuk, hogy gyermekkoruktól fogva keressék és lássák meg népünknek különleges, sajátos kérdéseit, azokat a problémákat, amelyek szorosan, húsunkbavágóan magyarok. Ez a nemzet, amely egy évezreden keresztül itt Kelet és Nyugat metszőpontján, e két pólus között harcol a létért, ma megvert, roncsolt álapotában is él, mert Keletről hozott szívós életerejét megtartotta a harcban. Él azért, rnert az agyoncivilizált európai kultúránál eredetibb, ősibb gyökerekre visszamenő, sajátlagos műveltséget teremtett magának. Ennek a magyar műveltségnek akarunk a testvérintézetekkel együtt védői és továbbplántálói lenni abban a városban, amely — amint azt egy évvel ezelőtt ép egyetemünk egy ünnepélyén állapította meg közoktatásügyünk egyik legmagasabb állású faktora — valamikor nádfedeles kunyhók szerény életviszonyai közepette is pompás palotát emelt a magyar tudománynak s amely ma is áldozatos lélekkel ápolja a magyar műveltség kertjét. Nem új célok ezek, nem sohasem hallott dolgok; nem vindikálunk magunknak új pedagógiai irányzatot, mert hiszen a feltétlenül módszeres munka, a tervszerű eljárás, amely programmunk tengelyében áll, nem földrengető újdonság. Mi előttünk is az a cél lebeg, amely minden magyar pedagógus lelkét hevíti, hogy nyilt eszű, kemény gerincű, ép akaratú magyar ifjakat neveljünk gyermekeinkből. Nem is azért mondottam el ezeket, mintha eszméink tár-