Zsidó reálgimnázium, Debrecen, 1928

46 3. Engel Miklós VIII. o. tanuló ünnepi költeménye. Zászlóavatásra. Kibontva zászlónk, lengeti a szél, Virágfakasztó nyárnak friss szele. Ajkunkon háladal zenéje kél S lelkünk büszke örömmel lesz tele. Régen volt már, hogy mint kis gyermekek Átal léptük e szentelt küszöböt, S most itthagyjuk a kedves termeket Nyolc boldog évvel a hátunk mögött. Jó „alma-mater"-ünk, mi elmegyünk, Mert hív az élet, hív a küzdelem, De itt marad ím, tiszteletjelünk, E büszke zászló, hófehér selyem. Reáhímezve szent szózat ragyog: Ősi zsidó hit és magyar hűség. Hivő zsidók legyünk s hü magyarok, így küld majd áldást munkánkra az ég. Lobogj zászlónk, emeld föl fejedet, Hadd fújja a szél hószín selymedet, Hadd repdessen, mint büszke sasmadár. S legyen az életút rögös, sivár, El ne feledjük zászlónk jelszavát: „Óvjuk hitünk, szeressük a hazát!" 4. Gonda László beszéde: Igen Tisztelt Ünneplő Közönség! Nyolc éve annak, hogy egy törékeny hajó vágott neki a rettenetesen háborgó és vadul csapkodó tengernek. Azonban a gyönge, törékeny alkotmány parancsnoka és tulajdonosa gondoskodott arról is, hogy a már tengeren levő hajó folyton erősödjön. A hajó küzködve az árral, szilárdabb lett, erősödött. Sikerült neki az ellenségesen csapkodó hullámokkal megküzdeni és sikerült a hajósnépből felnevelni egy olyan csapatot, mely képes az árral megküzdeni a védő és oktató hajón kívül másutt is. Nyolc esztendő multán, midőn az első felnevelt és kioktatott csapat révbe jutott és partra szállani készül, a teljesen felépült hajóról még csak egyetlen egy hiányzik, hiányzik az árbocról a munkát, a harcot és diadalt hirdető lobogó. De a búcsúzó csapat a búcsú fájó pillanatában az árbocra tűzi a zászlót, mely ő előttük eddig is ott lengett és munkára serkentett. — Nem folytatom tovább a