Állami főreáliskola, Debrecen, 1929

12 mokat magában foglaló 70,000 kötetes könyvtárát. A kollégium konviktusában elköltött pompás ebéd után kétségen felül gazdag és értékes lelki benyomásokkal gyarapodva hagyták el Sárospatakot. A termékeny Bodrogiapály pompás szőlő-kultúra övezte hegyoldalai mellett robogva, Szerencsen, Tokajon és Nyíregyházán át még ezen nap este 10 órakor Debrecenbe érkezett a kiránduló társaság, egy kissé kifáradva, de testi-lelki értékekben bizonyosan gazdagodva. 14. BIHARI SÁNDOR, 1913-1930. Fekete gyászlobogót lengetett a reáliskolán a márciusi szellő. Meghalt 16 éves korában intézetünk egyik legpéldásabb magaviseletű és színjeles előmenetelű növendéke, Bihari Sándor V. eszi. tanuló. Az iskolaorvos 1930 január második felében súlyos tüdőgyulladással beutalta az Auguszta Szanatóriumba s már március 9-én kiterítve feküdt földig porba sújtott szüleinek lakásán. Január 20-áig még az iskola padjaiban láttuk és nem is két hónap után március'11-én, temetésére vonult ki az egész tanári kar és ifjúság. Sírjára dr. Merker Márton osztályfőnök helyezett koszorút az intézet nevében az alábbi gyászbeszéd kíséretében. Kedves Tanári Kar, Drága Tanulóifjúság ! M. t.. Gyászoló Közönség ! A végzetnek minő dátumszerű összelalálkozása : 1929 november 11. és 1930 március 11-ike. A november 11. a gyeimeki szeretet, hála, örömteli boldogság; a március 11. pedig a megdöbbentő gyász, a lesújtó fájdalom és bánat jegyében. November 11-én, szent Márton napján, nevein ünnepén kipirult arccal, csillogó szemekkel, ajkán a ragaszkodó szeretet, a hála, a megbecsülés ihletett szavaival állott előttem s köszöntötte osztályfőnökét olyan tartalmas beszéddel, amelyből a jószívű és okos fiú, a tanári nevelésért és oktatásért hálát ismerő és a tekintélyt tisztelő derék tanítvány értelmes szónoklata csengett elő. S rá éppen négy hónapra — rövid határ az idők végtelen homokóráján -— ma, március 11-én reám háramlik az a nagyon nehéz, szívethasító feladat, hogy sírjánál gyászbeszédet mondjak és én vegyek tőle utolsó Istenhozzádot a reáliskola tanári kara és ifjúsága nevében. M. t. Gyászoló Testvéreim ! Mikor ősszel látjuk a fák leveleit s ahol még nemrég a lombok vidám susogását hallgattuk, ott most néma, mély halotti csend uralkodik ; mikor az élénk színekben játszó virág hervadását szemléljük s látjuk, hogy a bimbó, melynek színpompáját még kevés idő előtt gyönyörködve néztük, most szín- és alaknélküli; mikor halljuk a hegyről aláfolyó patak csevegő zubogását s jön egy tikkasztó nyári nap, mely után a csermely nem zuhog, nem cseveg többé : önkénytelenül föltámasztja bennünk a természet a múlandóság nagy gondolatát. Minden múlandó a földön, elmondták már ezt oly sokszor s elfogják még mondani nagyon sokszor! Semmi sem állandó az ég alatt, elmúlnak az öröm és a fájdalom, elmúlnak az élet és a halál. S a természet a múlandóságnak mindig új meg új bizonyságaival áll elénk, amelyeknek mindegyike szívünkne koly fájó és keserű.