Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

7 lelkével. Tóth Árpád lelke, mint minden igazi művészé, gyermeki lélek ; tágranyílt szemmel csodálja az újonnan fölfedezett hajnalt és napot : a hajnal fehér felhő-karingben s bíborban, új és fénylő kezdetek szent papjaként jön ; úgy emeli zengve a Napot, mintha arany szentség lenne. . . Micsoda áhítatos, mély, vallásos érzés remeg e mögött a tündöklő kép mögött. Az ős ember naiv imádata, aki roppant istenséget sejt a természet tüneményeiben. És mindamellett milyen artisztikus. Ez a gyermeki módra friss szem látja meg a tavasz hónapjában, áprilisban, a zsongó természet csöpp jeleneteit; a katicabogarat, amint kémleli a tavaszt: „Némely ingó és rügyes ág végére már küldöd : kússzék az ügyes katicabogár, .mint árbocra egy piros, pettyes znbbonyú, fürge lábú és csinos kis matrózfiú. Kémleli a láthatárt: mennyi fény ! mi az '? S zümmög zengő, napba tárt szárnyakkal: tavasz /" (Április.) — Ez a két egymásmellé állított kép mutatja, milyen precíz a Tóth Árpád lelkének rajza ; hogy fedi egymást a hasonló és hasonlított, a természeti és az emberi kép. Az is érdekes, hogy Tóth Árpád képei kis drámai jelenetekké bővülnek, mint Petőfi képei; a meginduló hasonlatból összetett mozgás, mozgalom támad, s ez az eszményített mozgalom, ami szerintem az eszthetikai szépség alajpa, ez teszi Tóth Árpád költészetét is olyan kedvesen frissé, zajongóvá ; az ő költői birodalmában hullámzó élet zsibong, amelynek halványpiros zászlója : a báj. Csak a rábbukanás szeszélyes ápropos-jával villantom meg fantáziája üde képeit, hegy képzetei keresztmetszetéből sejthessük : micsoda gazdag, színes, okos világ rejtőzik a dalok énekesének lelkében. Összetorlódott bánata olyan, mint valami ó, bizarr bazár, hol nyűtt dobozok mélyén, lelke régi romjai közt lappang a halálvágy, ez az ócska, fekete krampusz. (Mellesleg említem : Tóth Árpádnak két versében döbben föl az öngyilkosság gondolata, A kút ts az Éjféli eső címűben. Mind a kettő a Lomha gályán kötetében.) A magány : préri, hol mint sötét bölény, a nagyhomlokú tűnődés lépeget. (Milyen sokaimondó itt a nagyhomlokú jelző ; pedig csak a bölény animális képéről vette és tette a tűnődés mellé, átvitt értelemmel.) A hársak közt jár s néha megáll a Vágy és méla bottal rajzol a bús utak porába furcsa figurákat s drága betűt szeretője nevéből. Az emésztő bánatnak több képe van nála ; egyszer renyhe szörnyeteg, amely száz polip-karjával lassan fonja át és roppantja alélni hordozóját; máskor : szennyes és bosszús hiéna, amely a szívét tépi és morogva habzsol. Az őszi fák alatt sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtva szunnyad bánata, mint este a szfinksz alján a fantasztikus és fáradt arab. Sokszor szívében halkan arcra dől a méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát megbontva sír a sűrűdő setétben. Sóvárgó szerelmében bánatjai, e furcsa fekete rabnők, lábainál kuporogva megülnek s dúdolnak neki zsongító dalt, amelyben vontatott lépéssel lépnek s ájultan zuhannak el a mondatok. — Á láz (a tüdőbetegek láza) : a hű, bizarr dobos, aki a szívén dobol, mikor a mámor vörös oszlopos, örvénylőn forgó kastélya kitárul. A lelke : lankadt fekete rózsa, mely szelíden hervad a dolgok vadonában. Vagy : a bú tükrére hajoló csonka tönk ; vagy : filigrán és buja reményeket alkotó bizarr szobrász. A szíve : elő, meleg, fájdalmas szelence, mely könnyek balzsamával és vágyak kincsével áldott. Áz ifjúság : rubinszárnyú Cherub. A Föld : a l'ogcsikorgatások bolygója. Tóth Árpád fantáziája : festői, precíz, és a mindennapi élet színeivel, vonalaival dolgozó. Tudni kell, hegy ez a szelíd költő festőnek készült. Aki látta pompás rajzait, a vonalak imádatát, az érti csak meg igazán, miért éppen Tóth Árpád írta a legszebb magyar költői képeket. Hasonlatai oly tökéletesek, hogy sántít mellettük a valóság, mondta Karinthy.