Állami főreáliskola, Debrecen, 1928

6 dokló áldozat életösztöne kulcsoltatta olyanokhoz, akik szilárdabb talajon állottak, mint ő. Neki a barátság : az élethez fűző lánc volt; a szeretet, a szerelem : maga ez a rövid földi élet. Ennek a két viszonynak is a szomorúsága, t. i. a hamar elröppenő volta adta a szépségét; a költő tudta azt, hogy meg vannak számlálva fiatalsága évei s neki nem lehet barátokat váltogatni, ellenségeket szerezni; az ő viszonyai a koporsóig tartottak. Barátjai a sírja szélén tettek vallomást arról : milyen nemes lélek, milyen páratlan barát veszett el benne. Az a nő, akit ideáljának választott, nem lehetett más, mint a felesége. Tóth Árpád, a modern költő, az élet viszonyaiban szinte antik módon tiszta és egyetlen. A szerelme boldogulásának piros borában mindig ott remeg egy fekete gyöngy : az elmúlás, a végeszakadás szomorú gondolata. Tóth Árpád szerelmi költészete egy sokszólamú Szeptember végén-szerű költemény ; a halál és a boldogság angyala ölelkezik benne. A Hajnali szerenád is, ez a moll-ban írt szerelmi ének, a bú és a vágy hangján zokog; pedig ez szerelmének hajnali dala volt. A halál, az elmúlás éppolyan művészi szépség a költőnek, mint a szerelem. Tóth Áipád azonban félve nyul ehhez a sötét témához; inkább csak érinti, mint tusakodik vele. Nagy negatívum neki az elmúlás, minden szépség síigetét benyelő sötét tenger. Nem is személyesíti a halált — ez mutatja, hegy még művészi játékot sem űz véle. Csak egy versében villantja meg halált túlélő halhatatlanságát : A mvmiá-ban ; fekszik el nem enyészve harmincezer esztendőn át, s a sötétben néma szfinkszek őrzik, míg fölötte kint zúg az élet... 3. Mikor az érzés fájó talaját elhagyja Tóth Árpád és a szemlélet magas tetőjére emelkedik : egyszerre megváltozik fáradt és panaszos hangja ; fantáziája kigyúl, mint egy gyémántfényű reflektor és a mikrokozmosz és a makrokozmosz minden csodáját csodás tisztasággal, az élet üde mozgalmasságában mutatja föl vagy leplezi le. Ilyenkor hangja rugalmas, mint a feszülő inak játéka ; ritmusa döng és ring, mint a dobpergés ; szavai pattannak és röppennek, mint a színes labdák ; s valami jóleső öröm remeg a képek fátyola alatt : az alkotás öröme. A szemlélet szárnyán a Természethez emelkedik s ez az emberi viszonyoktól elszakadás, a természettel való közvetlen szembekerülés változtatja meg hangját. Űj jelenség ez '? Nem. Régi. A romántikus természetérzés irodalomba lépése óta, ha nem mindennapi is, de ismerős, szokott dolog. A kultúrában kifáradt ember, az ideges művész a természethez fordul gyógyulásért vagy felüdülésért. Tulajdonképpen a Rousseau természethez visszatérése ez ; a Chateaubriand nosztalgiája ; a Goethe és a német romántikusok Naturgefühl-je ; a Shelley misztikus természetimádatának modernebb változata. Vagy, hogy magyar példánál maradjunk, Csokonai szavának újra felcsendülése : „Zordon erdők, durva bércek, szirtok, harsogjátok jajjaim". Mikor Tóth Árpád elfeledkezik beteg magáról és észreveszi, hogy az útszéli fűszálak rámosolyognak és szinte utána hajolnak; hogy a rekettyebokor csónakos virága remeg az ő halk sóhajától, mint valami óriás szélvésztől ; hogy a csillagok a roppant Orionnal testvéri szemmel ragyognak le rá : egyszerre élni kezdi a eliadalmas, a célt látó, a határtalan életet. A természet örök ; de mert mi is részei vagyunk, bennünk is ott reszket a halhatatlanság ösztöne ; kivetülő fényes sarkcsillag ez, mely felé lelkünk iránytűje remeg. De talán nem is a halhatatlanság gondolatának, hanem eszthetikai érzéseknek a hídján találkozik Tóth Árpád lelke a természet