Állami főreáliskola, Debrecen, 1927

20 VI. Iskolánk ez évi halottai. Nádasdi Alajos. 1853—1928. Ismét örök nyugvóra tért a példás lelkiismeretességnek és pontos kötelességteljesítésnek egyik példányképe, a debreceni állami reáliskolának még a legelső tanári testületéből való utolsó tagja és ékessége, kitűnő kartársunk : Nádasdi Alajos. Régóta gyengélkedett, de ismerve vidám, jó kedélyét, nem gondoltuk, hogy a katasztrófa oly hamar bekövetkezik. Nádasdi Alajos 1853. május 22-én, Hőgyészen, Tolna vármegyében született. Középiskolai tanulmányait a budai kir. főreáliskolában végezte. Hajlama a természettudományok felé vonzotta s így került az 1870—71., 1871—72. iskolai évre a kir. Józsefműegyetemre, majd a következő két évben a középiskolai tanárképezdének volt ösztöndíjas tagja. 1877-ben tanári oklevelet szerzett. Már az 1874—75. tanévben mint h.-tanárt a budapesti II. ker. állami reáliskolában találjuk, ahol öt évet tölt, de ezen idő alatt a műegyetemen is tanársegéd volt. Debrecen sz. kir. város közgyűlése az akkori városi reáltanodához r. tanárrá választotta meg 1879. szeptembertől. Ezen időtől szakadatlanul reáliskolánknál több mint harmincnégy évet töltött, egészen nyugalomba vonulásáig. Debrecen annyira megmagyarosította külsőleg is, hogy a már becsületet szerzett Piribauer nevet szülőhelye után Nádasdi-ra változtatta. Június 9-én kísértük a Hatvan-utcai temetőbe s volt tanítványainak, tanártársainak, barátainak, tisztelőinek nagy száma mutatta, mily szeretetnek örvendett Debrecenben Nádasdi Alajos. Sírja felett legrégibb, még működő tanártársa, dr. Horvay Róbert, a következő szavakkal búcsúztatta : Az élet vándorai vagyunk mindannyian. Lesújtva és értetlenül állunk meg egy-egy koporsónál, amely olyan vándort ragad el tőlünk, aki életútjának hajnalán alig hagyta el az útját szegélyező fasor elejét: fáj a be nem végzett pálya látása, mint minden csonkaság. Bár szomorodott szívvel akkor is, de megnyugszunk egy célhoz ért vándor pihenőre dőltén, aki, mikor útitársai és szerettei közül jóval többen vannak már az igéret honában, mint e rögös földi pályán, becsülettel megfutott útja végén azt mondja az itt maradottaknak : Isten veletek, boldog vagyok, hogy immár én is célhoz értem. Ilyen célhoz ért vándort bocsátunk el most oda, ahol már sokan várják azok, akiket itt oly nagyon szeretett. Te, búcsúzó barátunk, földi pályádat a Dunántúl lankáin kezdted és a nagy magyar Alföld átalakító varázserejét érezted. Ennek a clrága hazának minden rögét igyekeztél megismerni azért, hogy a vezetésedre bízott