Állami főreáliskola, Debrecen, 1912
11 mennyi az a minimum, amelyre föltétlenül törekedni kell, hogy az eredmény a kívánalmaknak megfelelhessen. Lehet, hogy erre nézve szolgál irányadóul a rendeletnek az a része, mely szerint lehetőleg az összes tanulók részesüljenek énekoktatásban, csakhogy minden nemes intenciót leront ez az egy szó: lehetőleg! Ez a szó végtelenül rugalmas, ennek nincsenek határai, mert kötelezd mindenre, amellett, hogy semmire sem kötelez. Még károsabb hatású az a kitétel, hogy minden intézet maga állapítja meg a rendkívüli tárgy tantervét. Ezzel a középiskolának ez a szegény árvája egyenesen ki van szolgáltatva az emberek kénye-kedvének, rokon-, vagy ellenszenvének. Ily körülmények közt semmi csodálkozni való sincs azon, hogy Magyarország akárhány középiskolájában egyáltalában nincs énekoktatás, legfeljebb a tanulók bizonyos csoportjának a karénekben való gyakoroltatása! Ott pedig, ahol énekoktatásra is akadunk, a legkülönfélébb módszer és tananyagbeosztás, az egyöntetűségnek teljes hiánya, kiáltó rendszertelenség tárul elénk. A másik, bennünket érdeklő miniszteri rendelet (4576—1896) segíthetne a bajon, amennyiben kimondja, hogy „az éneknek, mint középiskolai rendkívüli tantárgynak tanítása a VKM. rendelkezése és vezetése alatt álló középiskolákban külön képesítéshez van kötve". De mit ér a fa, mely nem hoz gyümölcsöt, mit ér a legjobb rendelet, ha nincs végrehajtva ? A hazai énekoktatás a középiskolák felében nem történik szakavatott vezetéssel, ellenben vajmi gyakran a legolcsóbb, ami rendesen annyit jelent, mint a legrosszabb, legkevésbbé rátermett erők kezére van ez a gyönge virágszál bízva. Természetes, hogy fattyúhajtásokat terem, hogy sorvad, fonnyad. Ez így nem mehet tovább, ennek az állapotnak meg kell változnia! Azért a következőkben tegyük vizsgálatunk tárgyává, mely eszközökkel lehetne a legrövidebb idő alatt gyökeres javulást elérni. Az első és legfontosabb tennivaló: sürgetni, még pedig állandóan sürgetni a 4576—1896. sz. miniszteri rendelet végrehajtásút. Minden vállalkozáshoz a föld kerekségén, melytől hasznot, eredményt várunk, kettő szükséges: szakképzettség és ügyszeretet. Követelnünk kell, hogy minden középiskola megkapja a maga képesített énekoktatóját, mert csakis képesített egyénben van meg a kellő ügyszeretet. Ha azonban teljes sikert óhajtunk, még egy fontos körülményre: az iskolai fegyelmezésre is figyelemmel kell lennünk. Szakképzettség és ügyszeretet magában nem elég ott, hol maga a tantárgy nem esik kellő súllyal a mérlegbe. A tanuló ifjúság vérmérsékleténél fogva igen hajlandó az ilyen tárgyat semmibe sem venni. Ami tehát a tárgyból hiányzik, azt pótolni kell az egyéniségnek; ezért a fegyelmezés szempontjából legcélravezetőbb, ha a tanári testület valamely tagja látja el az énekoktatást, olyan, aki erre hivatottságot s kedvet érez magában s aki a hivatottság alaki kellékét is megszerezte magának. Nem kevésbbé fontos a második reform: az énekoktatásnak kötelezővé tétele legalább az alsó (I—II.) osztályokban. Ennek kimondásával nem haladnánk még ki nem próbált útakon ; hisz a protestáns intézetekben mindenütt kötelező énektanítás folyik, sőt itt-ott egyes állami intézetben is. (Pl. a bártfai
