Állami főreáliskola, Debrecen, 1909
lé remélhető-e ilyenféle hatásoknak kísérleti kimutatása. 1896-ban sikerült Zeemannak, Lorentz egykori tanítványának ilyenféle jelenséget észlelni, amennyiben kimutatta, hogy a mágneses tér valamely láng színképére, tehát magára a fényforrásra is hatással lehet. Tudjuk, hogy a lángokban izzó fémek színképe nem folytonos, hanem csak néhány, az illető fémre jellemző keskeny csíkból áll, ami azt mutatja, hogy az izzó fém csak egészen meghatározott hullámhosszúságú fénysugarakat bocsát ki. így pl. tudjuk, hogy a Na színképe két egymáshoz igen közel lévő sárga vonalból áll. A kadmiumot egy zöld vonal jellemzi, és í. t. Már most Zeemann kimutatta, hogy ha valamely ilyen izzó fémgőzőket tartalmazó lángot erős elektromágnes sarkai közé helyezünk, a láng színképe megváltozik, amennyiben az egyszerű vonalak helyett az egymáshoz igen közel lévő vonalaknak egy bizonyos rendszerét vesszük észre. Midőn Zeeman eredményeit volt tanárával közölte, ez cseppet sem lepődött meg, hanem mindjárt elő is állott a jelenség részletes magyarázatával^ sőt előre is felvilágosítást tudott adni a keletkező új csíkok polározási viszonyait illetőleg és egyéb quantitatív kérdésekben. Mielőtt azonban ezekre a magyarázatokra kiterjeszkednénk, magát a jelenséget kell kissé tüzetesebben megbeszélés tárgyává tennünk. Állítsuk e végből a kadmiumlángot valamely erős elektromágnes sarka közé. Az elektromágnes gerjesztése előtt bármely irányból vizsgáljuk is a láng színképét, a kadmiumra jellemző zöld vonalat fogjuk látni. Ha az elektromágnest gerjesztjük, akkor a színkép különböző lesz a szerint, amint "Vnás és más irányban vizsgáljuk a lángot. Vizsgáljuk először a mágneses tér erővonalai irányában, tehát az elektromágnes sarkait összekötő egyenes irányában terjedő sugarakat (e végből az elektromágnes sarkait át kell fúrnunk); ilyenkor azt fogjuk észrevenni, hogy az eredeti zöld vonal eltűnt és helyette kétoldalt egyenlő kis távolságban más két vonal lép fel. Ha pedig az erővonalakra merőleges irányban terjedő sugarakat tekintjük, akkor színképük három vonalat fog felmutatni, amelyek közül a középső az eredeti vonal helyén van, a másik kettő pedig hozzá igen közel szimmetrikusan helyezkedik el. A nátriumfény esetében a jelenség még valamivel bonyolódottabb. A Lorentz-féle elmélet ezeknek a jelenségeknek teljes magyarázatát adja. Tekintsünk először — egyszerűség kedvéért — egy atomja körül kör. pályában megfelelő rezgésszámmal keringő elektront és vizsgáljuk meg az illető kör síkjára merőlegesen tovaterjedő fényt (ez tehát körösen sarkitott). Ha most olyan mágneses teret létesítünk, amelynek erővonalai ugyancsak merőlegesek a kis körpályánk síkjára, akkor ez a mágneses tér minden pillanatban úgy fog hatni a rezgő elektronra, mint egy az elektron haladásával ellenkező irányban keringő áram valamely elemi részére. Az erő iránya a körpálya megfelelő sugara irányába esik és az erővonalak kétféle lehetséges iránya szerint a rezgő elektront vagy a középpont felé vonni, vagy attól távolítani törekszik. Ezáltal azonban a centripetális gyorsulás változást szenved, aminek eredménye a keringési időnek és a rezgésszámnak megváltozása. 2*
