Állami főreáliskola, Debrecen, 1909

20 Az általánosabb esetben az elektronok elliptikus pályákat írnak le. Az elliptikus mozgást azonban mindig felbonthatjuk két egymással ellenlett értelemben végbemenő körmozgásra. Ha tehát a mágneses tér ezen körrezgések egyikét gyorsítja, akkor a másikat lassítani fogja, miáltal a rezgésszámok ellentett értelmű változást fognak szenvedni. Ily módon tehát két különböző hullámhosszúságú fénysugár fog keletkezni, amelyek különböző törékenységüknél fogva különböző vonalakat fognak a színképben létesíteni. És ez elmélet helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy az előálló új vonalak fénye tényleg körösen sarkított fénynek bizonyúlt. Az erővonalakra merőleges irányban a kadmiumvonal háromfelé hasad és a vizsgálatok mind a három vonalat síkban polárosnak mutatták, amely tény szintén az előbbi magyarázatból folyik. Ugyanis az előbb megbeszélt két körrezgést most a rezgés síkjában nézzük, tehát csak a rezgés körpályájának függőleges vetületét látjuk. A középső vonal jelenléte abból magyarázható, hogy most azon rezgések-okozta fény is szemünkbe hatol, amely rezgések a mágneses tér erővonalai irányában mennek végbe és amelyekre a mágneses térnek senuni hatása sem lehetett, mert a mágneses tér csak olyan elektronokra fejthet ki hatást, amelyek mozgásuk közben az erővonalakat metszik. A tapasztalat a középső vonal rezgésirányának vízszintes voltát tényleg igazolta. Ha végül tetszőleges más irányból tekintjük és vizsgáljuk a fényforrásból kiinduló sugarakat, akkor általában három csíkot fogunk látni, amelyek közül a középső mindig egyenesben sarkítottnak fog mutatkozni, úgy, mint az erővonalakra merőleges irányban ; a szélsők pedig ellipszisben sarkítottak, amely elipszisek annál inkább megközelítik a köralakot, minél közelebb vagyunk az erővonalak irányához, és annál laposabbak, minél nagyobb szöget zár be látóvonalunk az erővonalakkal. A Zeernan-féle jelenség vizsgálatához még két nevezetes elvi eredmény fűződik. Ugyanis annak vizsgálata, hogy a mágneses tér meghatározott iránya mellett előálló két körrezgés közül melyik a jobb- s melyik a balsodrású, azt mutatta, hogy az elmélet a tapasztalattal csak úgy egyeztethető össze, ha a rezgő részecskéknek nem pozitív, hanem — amint tettük is — negatív töltést tulajdonítunk. Másrészt a rezgő elektron elektromos töltése és tömege közötti viszony is ki volt számítható és a nyert eredmény igen szépen megegyezik azzal, amelyet a katódsugaraknál szereplő negatív elektromos részecskékre vonatkozólag Perrin kísérletei mutattak: ennélfogva a fényjelenségeknél is ugyanazok a negatív töltésű részecskék szerepelnek, mint a katódsugaraknál, vagyis az elektronok, amelyek tömegét a hidrogénatom ezredrészével egyenlőnek kell vennünk, ha ugyanakkora elektromos töltést tulajdonítunk neki, mint amekkorát a hidrogénatom az elektrolizisnél szállít. A fent vázolt eredményekből kitetszik, hogy az elekromosságnak ez a legújabb atomisztikus felfogása milyen szerencsés kapcsolatokat teremt az imponderabiliák fizikájának jelenségei között. Most már nem kell, mint régebben, minden jelenségcsoport magyarázatára más-más „fluidumot" feltételezni. Atomok, elektronok és az aetlier azok az elemek, amelyek a mindenséget