Állami főreáliskola, Debrecen, 1898

7 hogy a magyar nemzetnek igazat kell adni, s a mit Deák Fernecz a maga világos eszével hideg törvénypontokba foglalt, a nemzet és uralkodó család, Magyarország és a Habsburg-dinasztia közötti békeszerződésre az ő forró szeretete ütötte rá az egyetértés, a lelki kibékülés maradandó pecsétjét. S nem fenségesebb csodát mivelt-e Budapesten, mint a mi szent Erzsébettel történt Wartburgban ? Szent Erzsébet kötényében ételek, kalács ós gyümölcs váltak rózsákká, a mi Erzsébetünk a régi gyűlölség kemény köveit, — a százados félreértés szúró töviseit változtatta hervadhatatlan virágkoszorúvá s könyes szemmel, fohászkodó ajakkal letette azt egy egyszerű ravatalhoz, egy neki idegen férfiú koporsójára, Deák Ferencznek, a haza bölcsének holttetemére. — Ezt a világtörténelemben páratlan jelenetet nincs, a mi kitörölje a magyar nemzet emlékezetéből; festő már művészileg megfestette, történetíró már a legfényesebb betűkkel följegyezte, de azért költők csak hadd énekeljék, szónokok csak hadd magasztalják, mert annak a koszorúnak gyönge szalagjai erősebben hozzáfűzték a magyar sziveket a Habsburg-dinasztiához, mint a törvénynek legszilárdabb kötelékei. E csodás tett után mit bizonyítsuk még, hogy Erzsébet királyné mennyire egynek érezte magát a magyar nemzettel, mennyire szerette a magyart! Szerette földjét, akár midőn budai várkastélyában sétált, akár midőn gödöllői vadaskertjében vadászott, szerette vizét és levegőjét, midőn Herkules-fürdő hévforrásaiban és Bártfa hűs fenyvesében keresett testi-lelki enyhülést; szerette nyelvét, melynek megtanulására, tökéletes kiejtésére anyai és királynői gondjai között is mindig talált időt és kedvet; szerette irodalmát és költészetét, hiszen báró Eötvös mély érzelmei, bús gondolatai az ő szivében keltették a legtisztább viszhangot, Jókai játszi humora és merész fantáziája az ő szárnyaló gondolkozását ragadták a legmagasabbra; szerette a magyar zenét, melynek mélabús hangjain annyiszor elandalodott, melynek síró-rívó hegedűjén ő maga is úgy megsírt-rítt. S most kérdjük, ezért a végtelen szeretetért, melylyel a magyar nemzet legőszintébb barátjának, a magyar nép leghívebb leányának bizonyította magát, megfizettünk-e mi magyarok felséges királynénknak az ő érdeme szerint ? Igaz, életében szerettük, szerettük szivünk mélyéből, rajongó hódolattal, most pedig halálában megsiratjuk legforróbb könnyeinkkel, meggyászoljuk legigazabb fájdalmunkkal. — De ezzel a magyar nemzet még nem tett eleget, bizonyára ezzel még senki sem érzi kegyelete adóját lerovottnak. Az egész magyar nemzet tudja, meg van győződve, hogy csak akkor lesz méltó magához és a megboldogult királynéhoz, ha ezt a tökéletes asszonyt, ezt a magyar női ideált a magyar történelem nagyjai, a magyar nép legkedveltebb alakjai közzé sorozza, ha soha sem szűnik meg iránta kegyelettel, hálával lenni, ha emlékezetében összeolvasztja azt a legmélyebb királytiszteletet, melylyel Szent Istvánt és Szent Lászlót, Nagy Lajost és Mátyást emlegeti a magyar ajk, azzal a lángoló nemzeti érzéssel, melyet egy Széchenyi, egy Deák, egy Kossuth neve gyújt £51 minden magyar kebelben. De vájjon kell-e a magyar népet, kell-e bennünket erre figyelmeztetni ? Kell-e annak a magyar nemzetnek intő szózat, mely nagyot, dicsőt úgy tud magasztalni, mint senki más, a mely ime a mi nagy és dicső királynénkat is még