Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1942

lannak, a legmelegebb valóságok is szinte matematikai formulákba öltöznek, s a törvényszerű látás sokszor a prófécia magaslatába téved. Mert Pintér Mihály sokoldalú szellem. Az élet egész területe érdekli: az orvoslás szakszerűségein túl hozzászól a legtávolabbi kérdésekhez, irodalomhoz, politikához, zenéhez. Otthon van a Shakespeare-tragédiákban, recitál egy-két hűvös Babits-sort, bekukkant a modern szociológiai irodalomba, az előbb még néhány kedves angol udvariassággal szó röpködött feléd, a másik pillanatban már népünk társadalmi sebeit tapintja szava; itt a kísérlet retortáiban hajszolja az elvet, amott boszorkányos fürgeséggel kergeti a tenniszlabdál; arcára nézve mintha egy régi humanista femetszet elevenedett volna meg, olyan rationalis biztonság élezi vonalait. A társalgás bármelyik láncszemébe bekapcsolódik, igazságszomja felkeres minden vitát, érdeklődésének éles hangja hol itt, hol ott csattan. A hideg észszerűség lárvája azonban színes kedélyt és meleg szívet takar. A rendtársak iránti szívességekben, diszkrécióban példamutatóan előttünk jár. A beteg és idős atyákkal testvéri törődéssel foglalkozik. Meleg szívét nem mutatja, de megőrzi a fiúkkal szemben is. Óráin bőven kamatoztatja tárgyai nevelő értékét és a fiúknak nagy élmény, ha egy-egy időszerű vagy véletlen előkerülő kérdésről is hallhatják véleményét. Egyébként a Pintér-órák az izgalmasabb időtöltések közül valók, ahol szigorú munkafegyelem és szabatos beszéd uralkodik. Akinek nem kenyere a gondolkodás, az bizony ezeken az órákon nehezen boldogul. A matematika—jegyért Pintér Mihálynál nagyon meg kell dolgozni: az ingyenélő diáknak már a nemzet szempontjából sincsen irgalom. Különben diákjain sohasem bíráskodik, mindig emberséges, sőt atyai érzéssel méri hibáikat, ballépéseiket és valami mélyen bentülő meleg tárgyilagossággal száll síkra értük. A debreceni diákság adjon hálát Istennek, hogy immár tizenharmadik éve ülheti körül Pintér Mihály katedráját! Hogy is mondja Babits? ... A bánya mély, az akna piszkos ám (a banya mély), az akna piszkos, mint a szenvedély: forró sötétben fénylő kincseket keresünk, míg valami eltemet. Nagy Lajos. A rendi jubileum bennünket rászorított arra, hogy legalább félszemmel tekintetet vessünk a debreceni piarista iskola történetére. Egy-két nyers adatot, nevet fel is szívott belőle a köztudat, de ideje volna már számot adni arról, milyen táji elemekből tevődött össze az a sajátos lelkiség, mely iskolánk különleges színét jelenti itt a Tiszántúlon. Gondolok elsősorban a dunántúli motívumok jelentőségére. Hiszen ma is pl. tanári karunk fele dunántúli emberekből áll, akik a két vidék szembesítéséből nem kis okulást meríthettek nevelői munkájukban. Ilyen tipikus dunántúli piarista Nagy Lajos, aki ebben az esztendőben ünnepli negyedszázados papi és tanári jubileumát. Őt a sors másodszor rendelte Debrecenbe. Pályafutását itt kezdte s nemzeti életünk gyászos 4 esztendejét töltötte ebben a városban, 1918—22. Másodszor 1938-ban került vissza s azóta itt működik. A közbeeső éveket szülőhazája mellett Nagykanizsán tanárkodta meg. Beszéljünk ennek az időnek a munkásságáról elsősorban, mint amely főképen a szívéhez nőtt. Leginkább fiatalkori gyűjtőútjaival lehet őt szóra bírni, csak emlegessük neki nevelőhazáját, Kiskomáromot, diákkori hazáját, Keszthelyt, vagy későbbi munkaterületét, Nagykanizsát. Beszédjén érezni a zalai származást, de néhány bemelegítő mondat után meggyőződhet az ember, hogy népi gyökerekből vette legszebb élményeit és népi-mivoltát megvallotta. S