Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1937

4 Jó ember volt a természetes emberek egyszerű, nemes módján. Szerette az embereket úgy, hogy nem szólta meg őket, hogy nem volt intrikus, nem volt pártember, nem volt epés ember. Nagy gyermek volt mindenütt: jónak hitte az embereket. Nem szerette a formákat és a kötöttséget: legtávolabb állt tőle a farizeus-fajta ember. Társaságkedvelő ember volt. A jókedv mámorában a társaság tagjait is vitte magával az ő mesevilá­gába. Tréfából szerzetesi nevén Theodulosnak szoktuk őt ne­vezgetni s láthatólag jólesett Néki, valahányszor erről meg­emlékeztünk. Emberi természete magyarázza meg az ő nevelői egyé­niségét. Német-magyar módszere: voltak finom formái, ért­hető közlései, amiket szívesen mondott el a fiataloknak. Örök elégedetlen. Az ő osztálya neki sohasem tudott eleget. Szívét legjobban egy javítóvizsgán láttam meg, amikor az ol­vasni is alig tudó diákot annyi szeretettel javította. Ebben a segítő, apai pillanatban világosodott meg bennem a piarista hivatása, amit nem láthat meg a világ anyagban, időben és apró jelentéktelenségekben gondolkodó népe. Kemény János­ban gyarlóságai, hibái alatt is ez az örök, szeretetben kifeje­ződő nevelő lappangott. A diákjaiért élt, nem kirakatosan, ha­nem lelkiismeretes munkában és egyénisége közlésének kielé­gítetlen mohóságában. Amennyire szerette a társaságot, annyira értett az egye­dülléthez. Ilyenkor bezárkózott és könyveinek, meg az írásnak élt. Nagykanizsán sokat dolgozott a város társadalmi életében. Az élőszó volt az ő kifejező eszköze. Valóságos humanista, aki mindig emberi közelségből vitázott, társalgott. A betegség hirtelen csapott rá és roppantul megkínozta. Kemény János ekkor már csak kínlódó torzója volt régi magá­nak. Állandó és kínos fájdalmában tehetetlenül vergődött, csak rendtársainak és rokonainak látogatása vigasztalta s a szen­vedéseket szüntető rövid morfiummámor. Hangulata pillanaton­kint változott s a remélkedés biztató perceit sötét keserűség váltotta fel. Októberben halt meg. Az Iskola és a Rend fájó szívvel búcsúztatta el őt. Fájt öt elvesztenünk, de van reményünk. Isten mondta a zsoltárosnak: Qui in caritate manet, in me manet! Kemény Jánost úgy gyászoljuk, mint szerető, jó embert, aki szereteté­ben halhatatlanná vált.

Next

/
Oldalképek
Tartalom