Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1937

Kemény 3ános 1879-1937. S mert halhatunk bármelyik percben S célunk mégis az örökkévalóság, Minden igaz ember ezért hős S az emberszívben van a legtöbb jóság. Ady: A nagyranőtt Krisztusok. A nekrológok java része nem őszinte és felesleges jelző­tábla, melyre senki sem figyel s ahelyett, hogy elnyugtatná a holtakat, visszakényszeríti őket az élők kénytelen emlékeze­tébe. Ahogy a délibáb felkapja a tájat, úgy rajzolja el a holtat a halotti beszédek kegyeletien stílusa. Kemény János igényte­len, természetes egyénisége nem tűri a hamis beszédet, felénk sugárzó jósága viszont kegyeletre int. Messze van már a hang­ja, kicsi, tömzsi alakja már tünedezőben, de a lelkünkbe bele nőtt az ő élete. Testvéri közösségünkben ő még ma is él. Szülőhazája Dunántúlnak egy kis faluja, Szomód Tata mel­lett, A tatai piaristák iskolájában indult meg Kemény János pályája. Tatán nyerte meg a nevelői hivatást s mint piarista növendéket csakhamar a kolozsvári egyetemen találjuk. Ma­gyar-német szakon dolgozik, a magyar szemináriumban külö­nösen sokat. Itt jegyzi el magát a magyarság nagy szellemei­vel, Zrínyivel, Petőfivel, Tompával, kikhez később is gyakran vissza-visszatér. Tanárkorában Nagymagyarország sok tájáu látjuk, Tatán, Léván, Máramarosszigeten, Debrecenben, Nagy­kanizsán, majd újra Debrecenben. Mindenütt élénk tevékeny­séget fejt ki a városok kulturális életében s úgy ismerték őt, mint jól stilizáló előadót. Hogy mennyire nem öregedett meg soha az érdeklődése, jellemző szellemi éberségére az ő Ady­tisztelete. Adyt nagy értekezésben tisztázta a maga számára és nekünk is élmény volt, ahogy szépségittas szemével rácso­dálkozott egy-egy Ady-sorra. Nyaranta haza-hazautazott falujába, a falu búcsúján ő mondta mindig az asszisztenciás nagymisét. Mindenkinek üdü­lés volt a vele való beszélgetés. Örök jókedv és sziporkázás. Tele adomával, jómagyar nótával, örök derűvel. Mesemondó fajta volt, aki még a valóságot is megfürdette képzelete szí­neiben s ahogy pipaszó mellett hallgattuk őt beszélni. Jókai jutott eszünkbe és egy nagy kékszemű gyermeket láttunk ma­gunk előtt, aki pajzánul kergeti fantáziájának tündéreit és Her­kulesnek tudja magát. Mindig volt tarsolyában néhány jómívű tréfa és mint aranyport hintegette maga körül szívének jóságát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom