Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1936

21 ismeretlen tájakon keveredett egybe a vonat zakatolásával, nótájuk számukra örökké névtelen falvak éjszakai csendjét rezzentette fel. K

:szállásuk után nem simult köréjük az édesanya meleg ölelő karja, távoli ágyúdörgés, másutt közeli géppuska kelepelése sejtetett meg velük egy másfajta világot. Aztán napok következtek, a közvetlen előkészület és izgalmas várakozás napjai. Új katonaruhájuk lassankint hasonlítani kezdett a régebbi bajtársakéhoz és a földhöz, melyért küzdeni mentek. Családjuk a század, a szakasz, a raj lett, testvérük a magyar katona, akinek ajkáról áhítattal hallgatták a hazai szót hadi tapasztalatokról vagy otthonhagyott magyar falvak életéről. Az iskolában sokat hallott szó: haza, mély értelmet kapott. És jött a parancs: indulás az első arcvonalba, a tűzkeresztség felé. A dicsőség útja nem mindig ragyogó üstököspálya. A háború ezer mozzanata, a sokszázezer fehér sírkereszt, a Névtden Katonának minden országban emelt emlékmüve hirdeti, hogy nem ragyogás, nem rang, nem évek száma, nem idő és tér volt mértéke a hősiességnek, hanem a kötelességteljesítés az utolsó leheletig. Hős volt az, akit száguldó paripáról taszított le a gyilkos ellenséges lándzsa; igazi katona volt, akit a tüzérségi üteg mellett tépett szét a gránát; dalia volt, akit roham közben talált szíven a golyó. De egész emberek voltak azok is, akik sötét éjszakában első ízben mentek a lövészárok felé távoli fényszórók leskelődő fénycsóvái között, lecsapódó gránátok villanásától bizonytalanul megvilágított útakon, szemüket a villódzó arcvonalra szegezve, mentek bátran, elszántan a mindjobban erősödő puskazaj felé, csak futó pillantást vetve szétlőtt romokra, emberi és állati tetemekre. Hány hősi áldozatot követelt már ez az első út is! Ember kellett itt földön és égen, hegyen és völgyön, ember kellett napokig, hónapokig, évekig várni a lövészárokban, állni a poszton, őrjáratokon közvetlen közelről belelesni az ellenséges puskacsőbe, pergőtüzek alatt idegeket megőrizni, ellenség rohamát, hömpölygő áradatát szemtől-szembe látni, rohamozni végső erőkifejtéssel, fuldokolva füsttől-gáztól és mindígmindíg helytállni. Ezek a piarista diákok ilyen egész emberek voltak. De vájjon nem volt-e hős'esség tudni, hogy mindennap megköveteli a maga életáldozatait, búcsúzni megüvegesedett szemű barátoktól és továbbra is a parancsot teljesíteni?! Nem kellett-e hősi lelkület sebesülés után, gyógyultan, vagy rövid üdülő szabadság után — megízlelve a családi élet melegét —- ismét visszatérni a pokol már jól ismert gyötrelmei közé?! A piarista diákok ilyen hősi lelkületűek voltak. Elmentsk, és helyettük most ez az emlékmű beszél a hősi áldozatokról, szenvedésekről, nélkülözésekről, eltiport álmokról, soha nem teljesült ifjúi reményekről, derékbatört életekről. A piarista diákcsalád hallgatja a szót és fgen-igen adósnak érzi