Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1936

20 Gáspár Gyula tanár, középiskolai szakelőadó beszéde 1936. nov. 2-án a hősök emlékművénél. Halottak napja az emlékezés napja. A katolikus hit millió síron gyújt világot és az emlékezés világában előtűnnek a régi kedves arcok. A rájuk gondolás erejével újra élnek, beszélnek, cselekednek elöttünk-közöttünk a rég elköltözöttek és ráeszmélünk érzelmi közösségünk elszakíthatatlan kötelékeire. Szívünk borongó fájdalommal telik meg, de nem ejt rabul az elmúlás kínzó reménytelensége, mert halljuk a harang szavát, az orgona búgását, tekintetünk az oltár fényére esik és az örökélet szilárd hitével küldjük megtisztult gondolatainkat kedveseinkhez. A Halottak napja két évszázad óta fájdalmas büszkeségü ünnepnapja lett minden magyar családnak. A mi magyar piarista diákcsaládunk is megilletődötten veszi körül ezt a márványtáblát, hogy ünnepies áhítattal emlékezzék és ha hétköznapokon csak betűket olvasunk erről az emlékműről, ma a nevek egykori hordozóinak újra életet adunk. Hallani és látni akarjuk őket minden évben újra meg újra, mert érezzük és tudjuk, hogy a márvány hideg szépsége nem volna elég a mi legkedvesebbjeink emlékének, ha nem adnánk hozzá szívünk melegéből aranyat, ha nem kapcsolnánk életünk forró érzéseibe az ő életüket. Piarista diákok voltak ők is. Mosolygó szemű, piros arcú diákok, leendő hivatalnokok, orvosok, ügyvédek, tudósok, — reménységek. Őket is dolgozó apa, gondoskodó, aggódó anya küldte az iskolába. Őket is piarista atyák fogadták szeretettel, tanították-nevelték a rend több évszázados magyar hagyományai szellemében ... Az első csapatot nyáron, a boldog vakáció örömei között érte a hívó szó. Az egyik talán a jól sikerült érettségi fáradalmait pihente, a másik tanulmányainak folytatásáról szőtt terveket, volt aki már biztos állás felé nyújtotta ki kezét, volt aki boldog szerelemről, eljegyzésről álmodozott, más meg talán csak élvezte gondtalanul a sugárzó nyarat, a mesélő szép életet. Iskolatáska helyett katonaládát vettek a kezükbe és a hívó szóra kocsira, vonatra ültek, elindultak ujjongó, de életet átformáló, titkos érzéssel ismeretlen nagy útra. Az iskolát felcserélték a kaszárnyával, hogy tudományukat kiegészítsék a minden modernsége mellett is legősibb tudással. Négy éven át nem szakadt meg a sor az első csapat után. Itt hagyták az iskolapadot, a tanárokat, a szülőket, a testvéreket, a barátokat, a békés városi utcát, a biztos állást, a terveket, az álmokat, csak azt vitték magukkal, amit nem tudtak itthagvni: a piarista atyák iskolájában kibontakozott, kivirágzott szép életüket. A menetszázad vonatja elragadta őket, hangos beszédük .i