Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1899

9 megkapó küzdelmeit nem elvek vagy phrasisok irányítják, hanem a példa ébreszti fel. A gyermeknek minta kell; férfiakra néz, kik tekintélyük bűvölő hatásával uralkodnak egész lényén, kiknek szava, figyelmeztetése, épen mert az övék, hatalmasan hat akaraterejére, kiben ösztönszerűleg az ideált sejti, melyhez emelkednie kell. S talán nem kell bizonyítanom, hogy a romlatlan gyermek előtt nagyobb tekintély nincs, mint tanárai, de különösen osztályfőnöke. Mint lesi minden szavát, mozdulatát; mily boldog, ha sikerült megnyernie elismerését s mily szomorú, ha feddésére lett méltó. Á gyermeknek továbbá iskolára van szüksége, mely előtte szeut, melynek rendeletei és intézkedései előtt öntudatlanul, ellenvetés nélkül hajol meg, mert az ellenkező föl sem merül lelkében. Tekintély nélkül nincs nevelés, tekintély nélküli iskola a gyermekeknek csak megrontója. Természetes, hogy én tekintély alatt az iskola, vagy tanári tekintélynek nem azon aberratióját értem, mely a régibb iskolában gyakrabban kisértett, de még ma is itt-ott föllelhető. Én mindenkor szivszomorusággal néztem ily szerencsétlen jelenséget. Tekintély, melynek főalkateleme a rettegtetés, tekintély, melyet jégcsappá fagyaszt a szivtelenség, dressirozhat a circusok számára állatokat, de embert nem nevelhet. Tulajdonkép nem is tekintély, csak rendesen egy önző, durva léleknek lelketlen visszaélése hatalmával, vagy egy korlátolt fő hiúságának kéjelgése az ő személyi rettegtetésében. Tanulmányi eredményt az ily tekintély - igaz, hogy a többi tárgynak s igy a fejlődési összhangnak rovására többnyire felmutat, de mily irtózatos áron. A gyermek idegrendszerének, lelki világa őszinteségének, legszelídebb és legnemesebb erényeinek tönkretétele árán. A í'endesen nyilt és szeretetre áhítozó fiatal lélek, mint az üldözött vad ravaszszá, zárkozottá, alattomossá lesz, s csak meg kell figyelni, mennyi gyűlölettel néz oldalról ily kínzójára, s elkeseredett képzelete előtt az iskola, melyben legszebb éveit tölti, tulajdonkép csak szomorú börtön. Újra hangsúlyozom, hogy nem ilyen fajta tekintélyről szólok. A képzett, gondolkodó, finom lelkű tanárnak azon tekintélyéről, melyet az ő tudása, komolysága, következetessége és igazságossága a gyermek előtt mindig megad. Nagyon ritka eset, hogy a tanárnak ki egyáltalán ez állásra érdemes — ez a szelid, humánus tekintélye liiányzanék. Csakhogy tény, hogy az iskolának és a tanárnak tekin-