Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1889

14 midőn az ősi időben történt temetést ir le: „animamque sepulchro condimus." *) A rómaiaknál tehát szintén erős volt a túlvilági életben való hit, hogy a lélek némi árnyékát folytatja az életnek, kikel a sírból és hogy jóléte egész azon tisztelettől függ, melyben az utódok részesítik. Azért is a rómaiak a halottak iránti tiszteletet már a temetéseknél kezdék gyakorolni. A temetés minden szertartásaival együtt arra való volt, hogy a halottat jövendő életének helyére — a földbe— zárván s minden szükségesekkel ellátván, hosszan tartó, boldog nyugalomnak adják át. Ez okból halottjukkal együtt eltemették mindazt is, a mire a földi életben szüksége vala, a mit kedvelt, s a mikről azt hitték, hogy a föld alatt folytatandó életben is szükséges lesz neki. Éhségének csilapitására ételeket, szomjának enyhítésére bort, egyéb szükségleteire ruházatot, házi edényeket, fegyvereket, pénzt raktak sírjába és sírjára, lovakat és rabszolgákat öltek meg sírján, hogy a túlvilágon szolgalatjára álljanak. Ily gondoskodással voltak ők halottjaik manesei irányában. Mielőtt a rendes házi istenek neveinek magyarázatához fognék, legelőbb az ős Manesekhez fordulok, kik alatt a rómaiak legelőbb általában a holtak lelkeit értették, s alig tettek még különbséget, hogy boldogok vagy boldogtalanok-e? Ha keressük ez elnevezés ős gyöki értelmét, akkor a szanszkrit „manas" szóhoz jutunk, mely itt „szellemet" jelent, s nem akar azoknak sem jó, sem rossz tulajdonságot tulajdonítani. Minden vallás emberi vagy természetfölötti szellemekkel népesíti be a világot, s így a „manas" közfőnévből az árják ugy déli, mint északi főosztályában tulajdon név lesz. Zoroaster a zendek vallásában egy-egy határozó szóval képezi és külön választja a jó és rossz szellemeket, az angyalokat és ördögöket. Az előbbiek „Vohu mano," az utóbbiak „Angro majnus

a-ok. De a perzsa dualismusnak két főalakja is e gyökérre vezet vissza. A jó és rossz közötti barcz Ormuzd és Abriman küzdelme. Ormuzd a jó isten neve, kinek másik neve „Qpento mainjus," mi jelentésére szent-lélek; az utóbbi „Ahri-man" gonosz szellem, ki még a magyar mythologiába is, sőt a közbeszédbe is belekerült e főnévben: ármány.

2) Az északi ág italiai és hellen osztályában ketté válását találjuk e tőnek. Először : a szellem az élő emberben, mens — értelem, vagyis a szellem nyilvánulása az emberben, és IJÍVOC — hevesség, düh, mi fokozott értelemben ugyanaz. Még a IAÍVTII;— jós is talán a manas tövtből fakad, 1) Aen. III. 67. 2) V. ö. Dr. Ríbáry Ferencz: Világtörténelem. Ókor: I. kötet. XI. fejezet.