Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1877

10 gyakorlati életre utalnunk. A szelídebb természetű gyermekek kivételkép még csak elvezérelhetök ifjúságuk, úgyszólván, legvégső határaig, mindennemű testi büntetés alkalmazása nélkül is, de vájjon az elevenekkel, pajkosabbakkal szemben is megállhat-e az úgynevezett „teljesen humánus" bánásmód, annak megitélését a szülőkre bizzuk. Félreértések elkerülése czéljából egyébként kijelentjük, hogy jóllehet mi, — e tekintetben is az arany középutat keresve, — a házi fegyelem segédeszköze gyanánt a testi büntetést is megengedettnek és czélszerünek tartjuk, mégis annak alkalmazását az iskolában egyátalán nem helyeselhetjük. elvünk lévén még a legcsekélyebb visszaélésre, liirtelenkedésre sem nyújtani alkalmat az iskola szentelt falai között. A durva bánásmódot, embertelenséget, vagy éppen kinozást pedig tökéletesen elítélendőnek, megvetendönek tartjuk. A szülő igen sok tekintetben más viszonyban áll a gyermekkel, mint a tanító s igv ha ö él efféle fegyelmi eszközzel még érthető, de a tanító a nevelés mai elöhaladott álláspontján, a többi segédeszközben kell hogy feltalálja a megfelelőt. Vége már, a mint kellett is hogy vége legyen ama kornak, amidőn tengeri szemeken, vagy élesített fadarabon térdeléssel, az ajtókilincs rnegcsókoltatásával és egyéb elmés büntetésnemekkel torolták meg a gyermek égbekiáltó kihágásait. De azért a tanítónak, aki tanitványai szeretetét birja, egyetlen rosszaló szava, vagy intése talán nagyobb büntetés a jól és észszerüleg fegyelmezett gyermekre nézve, mint az emiitett, nevetségesen bosszantó javítási módok bármelyike is volt annak idejében. Amennyiben igazságos a bűn megtorlása, vagyis a büntetés, ép oly méltányos a jó megjutalmazása, vagyis a jutalom, a melyet ugyanez okból sokan a fegyelmi segédeszközök közé számitanak. Azt mondhatjuk ugyan, hogy aki kötelességét teljesiti, még azért nem érdemel valami különös jutalmat, s hogy a teljesített kötelesség öntudata magában véve is elég jutalom; azonban tekintetbe kell vennünk azt is, hogy gyermekkel van dolgunk s a jutalom inkább, mint a buzdítás egy neme alkalmaztatik helyesen. Egy jeles neveiész végkép elitéli a jutalmazásokat, midőn mondja : „semmit sem ér, hogy a gyermeknek jutalmakat osztogatnak; azáltal önzővé, haszonlesővé lesz." Valószínű, hogy a jutalmak kiosztása körül észlelt végtelen sok visszaélés indította e nézet kimondására. Mi azonban itt is figyelembe vesszük a gyakorlati élet követelményeit, mint a melyeket neveléstani elvek alkalmazása körül mellőznünk egyáltalán nem tanácsos és helytelen. Vájjon szerető szülői szivünk megállhatja-e, hogy egyszer-másszor holmi csekélységgel, vagy akár