Kegyes tanítórendi Szent József katolikus gimnázium, Debrecen, 1876

4 telen annyira népszerűvé vált, liogy szégyen háramlott amaz ifjúra, ki „ Kártigám"-ot nem olvasta. Intencziója különben következő szavaiból is kitűnik: „Én ... nem tsak igazságos, de hasznos dolognak is találom, hogy életek rendi az ollyanoknak, kiket az álhatatlan szerentse kedve, s tulajdon kénye szerént külömb külömb-féle, de nevezetes próbákon és történetek között viselt, Világ eleibe ki-botsátassék. Mert ugyanis az illyetén példákból, mintegy rövidebb uton kiki megtanulja, sőt mintegy tükörben nézi, miképen szokta Isten a világ előtt ugyan el-rejtett, de nála tudva levő dolgokat idővel-is kideríteni, a jó erköltsöt, bár gyakorta ideig tartó üldözésekben próbáltatik is, végtére megjutalmazni: azokat ellenben, a kik másoknak kárával vagy veszedelmével szerentséjeket vadászszák, minekutánna azt nagyra viliették-is, megszégyeniteni és tzégérre tenni. Másoknak tudni-illik szerentsés vagy szerentsétlen ki-menetelekből mit kellessen gyakorolni, mit eltávoztatni, alkalmasint megtudja kiki, s liimet var hat magának (okulhat), hogy a mulandó jókat Isten gyanánt ne imádj-B. Ezen meggondolás, melly már mások előtt elegendő ösztön vala, serkenget engemet-is, hogy hivatali kötelességeim között ... Kártigámnak mindakét szerentsén megfordultt emlékezetes történetét magyar nyelvbe foglalnám".*) Még inkább kitűnik az iró intencziója a regény végéhez csatolt e pár sorból: „A jó, s hü szerentse viszi embert nagyra, Az igaz jó erkölts emeli nagyobbra." Az iró eszméjének főliordozója Kártigám (később Krisztina), ki alacsony sorsban, szenvedések között sem csügged el, bámulandó kitartással küzdi át magát a balsorson, cselszövényeken és veszedelmeken, mindig bizva és mindig remélve, hogy annak jutalmát veendi. S veszi is; mert magas polczra emelve, fényben, dicsőségben és boldogságban él. Ugyanez eszmét képviseli kisebb mérvbe kedvese, a Tuszánói herczeg is. Ezekkel szemben ott van Lorindó Márk grófné és Vertevill sorsa. Mindkettő olyat akar, ami lehetetlen; azért egyik se mond le, hanem nemtelen utakon igyekszik birtokába jutni annak, mi jogosan mást illet; felhasználja az aljasság és alávalóságnak minden eszközét czéljának elérésére s mégsem éri el, nemcsak, de mindkettő kegyetlenül meglakol érte. E négy alak képezi a mü eszméjét s e négy alak diadalra is juttatja. A czél tehát, hogy a jók jutalmukat, a gonoszok büntetésöket vegyék a valószínűség sértetlensége mellett, el van érve a legszebb erkölcsi igazságszolgáltatás által. Igaz ugyan, hogy e czélt kisebb szabású munkával s különösen kevésbbé kalandos feldolgozással is el lehetett volna érni; de vegyük tekintetbe ez irodalmi ág akkoriban járatlan mezejét, a kalandszerüség általános divatosságát, mely a középkortól egész a mai századig Európa *) Az első kiadás „Előljáró Beszédjéből 1772.