Református főgimnázium, Debrecen, 1941

Tanári oklevelének elnyerése után nyomban a tragikus hir­telenséggel elhunyt Debreczeni Ferenc kartársunk örökébe lépett, egyházkerületi közgyűlésünk 1931 szeptember 1-i hatállyal intézetünk magyar-német szakos tanárává választotta. Boldog örömmel kez­dett munkájához ebben az intézetben, mely őt nevelte, s tudását teljes igyekezettel állította tanári működésébe. 1933-ban bölcsészet­doktori oklevelet szerzett, drámatörténeti értekezése az Irodalom­történeti Füzetekben jelent meg. Öt évig volt az ifjúsági könyvtár felső tagozatának az őre, 1936-ban pedig átvette az ifjúsági önképző­kör vezetését, mely az ő rendkívül buzgó itányítása mellett évről­évre mind belső munkájában, mind nyilvánosság előtt való szerep­lésében kiválóan eredményes és sikeres munkát végzett. Szervező­képességét az Országos Református Tanáregyesület keretében is hasznosította, amennyiben az egyesület balatonbogiári üdülőjét öt nyáron keresztül mintaszerűen vezette. Tanári munkáján kívül pedagógiai és tudományos téren is szívesen tevékenykedett. Különféle kiadványokban, folyóiratokban és önállóan több tanulmánya, cikke jelent meg az auditív módszer­ről, városunk és Kollégiumunk irodalmi és kultúrtörténeti múltjá­ról. Legutóbbi összefoglaló műve „Debrecen a magyar irodalom tör­ténetében" szakkörök által is meleg elismerésben részesített szellem­történeti szintézis, mely egyházkerületünk sajtóalapjának támoga­tásával jelent meg. Ezt kiegészíti egy nagyértékű szöveggyűjtemény, mely „Debrecen a régi magyar irodalomban" címen a Magyar Iro­dalmi Ritkaságok sorozatában jelent meg 15 ív terjedelemben a jelen tanév folyamán. Ilyen sokirányú pedagógiai és tudományos munkásság közben érte az a megtiszteltetés, hogy 1941 április 26-án a Tiszántúli Refor­mátus Egyházkerület püspökének és felügyelőjének ajánlására a máramarosszigeti református gimnázium igazgatótanácsa egyhan­gúan meghívta az intézet vezetésére helyettes igazgatói minőségben, s így iskolánkban viselt tanári állásáról 1941 évi augusztus 31-i hatállyal lemondott. Hazafias kötelességből vállalta új nehéz meg­bízatását, hogy a nagymultú református intézetet, melyet 22 éves idegen uralom barbár erőszakossága elnémított és tönkretett, újból a fejlődés útjára vezesse. A tanári testülethez intézett, megható önvallomást tartalmazó, meleghangú búcsúleveléből kitűnik, hogy a reáváró, hősi erőfeszítést és kitartást kívánó feladattal tisztában van, tudja, hogy a tarka nemzetiségi környezetben rendíthetetlenül kell neki is szítania a nemzeti lélek és az evangéliumi hit tiszta tüzét. Amennyire örülünk kedves kartársunk kitüntetésének és elő­haladásának, épannyira fáj is mindnyájunknak búcsút vennünk tőle, aki tíz éven keresztül mindig jószándékú, nemes törekvésű, sok önzetlen munkát végző kollégánk, őszintén együttérző pályatár­sunk volt. Távozásával nagy űrt hagy maga után, mert egy rövid decennium alatt is emberi és tanári erényeiért megszerettük, tisztel­tük és becsültük. Osváth Ödön 1882 március 24-én, Mező madarason (Maros-Torda

Next

/
Oldalképek
Tartalom