Református főgimnázium, Debrecen, 1941

12 nem hoznak tüzet és nem mernek annak kemencét építeni. Boldog ifjúság, te vagy a tűzhozó, s te egyedül vagy bátor arra, hogy elhatározd a tűz munkábaigázását. Senkinek sem annyira joga és kötelessége Széchenyit ünnepelni, mint az ifjúságnak, mert ő mutatja, hogy az életet kora hajnalban kell felszentelni a szolgálatra, s ő e szolgálat végrehajtásának leghűségesebb ábrázolója is. Széchenyi életművét ifjúkori látása döntötte el. Testét-lelkét megrendítő, szomorú látás volt ez. A magyar nemzet, abban az állapotában, ahogy ő meglátta, nem alkalmas az emberhez méltó életre, a művelt nemzetek között nincs helye. Ez nem valami felületes széjjelpillantás vagy kitalálás eredménye volt nála, hanem nagyon komoly és alapos összehasonlításoké. Mint kiváló fiatal katonatiszt vett részt a napoleoni háborúkban, látta a nagy katonai lángész és Európa titáni küzdelmét. Az erők mérkőzését szemlélve, arra jutott rá, hogy a magyar nemzet katonailag el van maradva, s önvédelmére nincs kellően felszerelve és megtanítva. Külföldi tanulmányútjain feltárult előtte az európai nemzetek gazdag és művelt élete. De igazi látnivalója a külföldön is Magyarország volt : a magyar puszta, a magyar parlag, az embertelen életet élő magyar jobbágy, a rossz magyar országigazgatás, a nemesi életforma mögött ásítozó műveletlenség és lelki sötétség. A külföld már akkor is kitűnő útjain és közlekedési eszközein járva a világot, a kátyús magyar utakat, az alföldi sártengert látta maga előtt. És ez a látás nem hagyta pihenni, éles sarkantyúval gyötörte, hogy felvegye a harcot a magyar parlag ellen. Nem egyedül Széchenyi látta így a magyarság állapotát. Mások is, sokan megállapították, sőt meg is írták ezeket. Poéták, írók, tudósok, politikusok. De ők vagy csüggedt lemondással meredtek a végzetre, mint amelyen változtatni nem lehet, amelybe bele kell törődni, vagy kétségbeesetten, de tehetetlenül lázadoztak ellene és átkozták a magyar sorsot. Az ifjú Széchenyi nem csüggedt el és nem esett kétségbe. Meglátta a baj gyökerét és okát. A magyar nemzet igenis alkalmas és képes a jobb életre, csakhogy alszik. Nem tudja, hogy ki és mi ő, nincs tisztában sajátosságaival és értékeivel. Ezt a halálos álomba zsibbadt nemzettestet fel kell ébreszteni, át kell forrósítani, lángra kell gyújtani, hogy végre önmaga ismeretére és igénylésére jusson. Mi volt az az erő, amelyik Széchenyi sivár és kérlelhetetlen látásából ezt az elszánást váltotta ki? A hit. Az ifjú lélek hősies hite. Tudjuk, hogy Széchenyi mélységesen hívő keresztyén volt. És csak azért lehetett a legnagyobb, azaz a legmagyarabb és leghűbb magyarrá, mert képes volt nemzete sorsát keresztyén hitébe foglalni be. Nagyon szeretném, ha az ifjúság, éppen ma, jól megértené és szívébe fogadná, hogy Széchenyi nem a magyar nemzet saját magát újjászülni képes erejében hitt, nem abban, hogy ez a nemzet magától virágzó, művelt és hatalmas létezővé válhatik. Nagyon jól tudta, hogy egyetlen nemzet se lehet önmaga erejéből valamivé, minthogy emberiből csak emberi származhatik: véges és bűnös. Széchenyi