Református főgimnázium, Debrecen, 1941

13 hite szerint csak a Mindenható Isten akaratából és irgalmából lehet a magyar nemzet azzá és csakis azzá, amivé Isten teremtette és szánta, a világ teremtése előtt kijelölve hivatását és küldetését a nemzetek között. Azzá lehet pedig, ha ráébred bűneire, alázatos önismerettel Istenhez fordul, s engedelmesen elfogadja az Ő kezéből és híven betölti rendeltetését. Széchenyi nem volt fajimádó. Nem csinált bálványt sem emberből, sem nemzetből. Isten imádója és alázatos gyermeke volt s éppen ezért tudott hinni, mégpedig rendíthetetlenül, nemzetének jövendőjében. Ennek a hitnek alapján beszélt Széchenyi ,,a nemzet feldicsőítéséről". Ez alatt a magyarságnak az európai művelt nemzetek közösségébe való felemelését és beiktatását értette. Mégpedig úgy, hogy azért megmaradjon Kelet népének, teljesen és sajátosan magyarnak, s Isten rendelése szerint ezzel szolgáltasson pótolhatatlan értéket az emberiségnek. Ezt az értéket ő elsősorban nem a magyar Toldi Miklósok izmaiban látta, hanem egy olyan erőben, amely az izmokat is megacélozza : az erkölcsi jellem hatalmában. Hitének lényege tehát abban állott, hogy az erkölcsi jellem kősziklájára fel lehet építeni a dicső magyar életet. A nemzeti nevelést és művelődést tekintette alkalmas és elégséges eszköznek arra, hogy kiégesse a nemzeti bűnöket a magyar lélekből, hogy megacélozza a magyar észt és akaratot, s így belsőleg, belülről szabaddá és győzhetetlenné tegye Kelet népét Európában. Igen érdekes és tanulságos egy pillantást vetni arra, hogy miképpen akarta Széchenyi ezeket a magasztos, mélyen és igazán emberi eszméket megvalósítani, miképpen próbált kemencét építeni a szellem tüzének? Könnyű volna égy ilyen emberről feltételezni, hogy állandóan csodálatos és fenkölt elképzelések között lebegvén, örökre elméleti ember marad. Akik ezt hitték róla, nagyot csalódtak, mert Széchenyi volt a leggyakorlatibb magyar. Kiapadhatatlanul leleményes, fáradhatatlan és a leghasznosabb. Róla el lehet mondani, hogy sohasem csinált haszontalan dolgot, és sohasem fáradt bele a munkába. Hosszú sora következhetne itt a gyakorlati műveknek, intézményeknek, kezdeményezéseknek, melyek ezt bizonyítanák. Egy előadás keretében ki se meríthetnők alkotásainak körét, de nem is fontos, hogy kimerítsük, mert munkájának lényege nem az egyes dolgokban rejlik. A híd, a hengermalom, a gőzhajó, az útépítés, a folyamszabályozás, a lóverseny és a többi mind hasznos dolog önmagában, de Széchenyi kacagott azokon, akik azt hitték' hogy ő ezekért él-hal. Munkájának igazi jelentősége a lángeszű alkalmazásban rejlik, mellyel bármit, amit csinált, sarkantyú és ösztöke gyanánt fúrta az emberek oldalába úgy, hogy talpra ugrottak tőle, nem tudtak többé heverni, henyélni és álmos közönnyel várakozni. A magyarság 1711 óta önmagáról lemondva, hullaként hevert a saját földjén. Széchenyi gyújtotta fel ebben a tetemben az életkedv tüzét. Mindent azért csinált, hogy a magyarnak kedve kerekedjék élni, hogy megérezze : érdemes, szép és lehetséges is élni,