Református főgimnázium, Debrecen, 1941

11 2. Széchenyi és az ifjúság. A debreceni református gimnázium 1941 december 13-i Széchenyiünnepélyén előadta dr. Makkai Sándor v. püspök, egyetemi tanár. Van egy régi gyermekjáték, melyben a játszók ezt kiáltják egymásnak : Tüzet viszek, ne lássátok!... Ez a játékos kiáltás azt akarja mondani, hogy vannak lehetetlen kívánságok, mert a tüzet nem lehet eltitkolni. De nemcsak lehetetlen kívánságok, hanem elkerülhetetlen következmények is vannak, amelyeket vállalni kell. Az evangélium feljegyezte Krisztus Urunk igéjét: Azért jöttém, hogy tüzet bocsássak a földre és mit akarok, ha az immár meggerjedett? Aki tüzet hoz, annak tudnia kell, hogy nemcsak el nem rejtheti azt, de meg sem akadályozhatja a meggerjedését. Mihelyt a tűz gyúlékony anyaghoz ér, föllobban, továbbterjed, elvégzi égető, emésztő munkáját, a saját törvénye szerint. Mit tehet ez ellen a tűzhozó? Semmit. A tűzzel csak a saját természete szerint lehet bánni, de sohasem lehet úgy kezelni, mintha nem tűz volna. Széchenyi tüzet hozott Magyarországra. A szellem tüzét. Mit akart vele? Az volt a gondolata, hogy tűzhelybe zárja, ahol világító, melegítő és tápláló erővé szelídül, nemzeti műveltséggé alakul át. Tudta, hogy ez a szellemi tűz veszedelmes is lehet, hogy égető, pusztító erőként zúdulhat a nagy magyar családra. Ezért leplezte, titkolta, tagadta, ezért követett el mindent arra nézve, hogy honfitársai ne tűznek lássák azt, amit közéjük hoz. Bízott abban, hogy lesz ideje és módja kemencét építeni a veszedelmes erő számára, amelyben az lassanként, fokról-fokra fogja kiégetni a régi magyar élet salakját, s kialakítani az új Magyarországot és az új magyar embert, mint nem forradalmi, hanem megfékezett és tudatosan élettámasztásra kényszerített energia. Ezt a hitét és reménységét fejezte ki így : „Sokan azt mondják, Magyarország volt. Én azt szeretném hinni : lesz." Széchenyi elérte azt, amire törekedett. Kétségtelen, hogy az új Magyarországot ő támasztotta életre, a régit pedig az ő tüze égette porrá. De mindez nem úgy történt, ahogy elgondolta és kitervezte. A tűz nem várta meg a kemence felépülését. Belekapott a magyar szív gyúlékony anyagába és szétvetette a készülő művet. Hiábavaló volt tehát Széchenyi munkája? Egyáltalában nem. Még csak ma kezdjük igazán látni és megbecsülni azt az örök nemzetnevelő erőt, mely személyiségéből és tanításából árad. Az ő szelleme örökifjú szellem, a folytonos megújulás parancsának hordozója és hirdetője számunkra. Az ifjúságnak ezen az ünnepén hadd hívjam fel a figyelmet a legfontosabbra : Széchenyi fiatal ember volt akkor, mikor a tűzhozásnak és kemenceépítésnek nagy elszánása lelkében megfogamzott. Az igazit, a nagyot ifjúkorában cselekedte : odaadta lelkét és életét nemzete szolgálatára. Nem deresedő fejjel, hosszú töprengések után jutott ez az eszébe, hanem a nagyotakarás idején. Öreg emberek